Búcsú II

Annak ellenére, hogy még nem volt késő, már sötétség borította be a várost, mikor Izaya lakásában felberregett a csengő hangja. Épp akkor végzett a fürdéssel, egy rövidnadrágban és pólóban a haját szárogatva indult ajtót nyitni. Kellőképpen meg is lepődött, nem várt látogatót, ki akarta magát pihenni, mielőtt másnap személyesen is szembenéz a csapatával. A menedzser összehívott egy válságstábot, fel kellett mérni, mekkora kárt okozott az énekesük. Életében először látta ilyennek Menedzser – sant, az egyébként nyugodt férfi, akinek fát lehetett volna hasogatni a hátán a koncerten történtek óta dühöngött és haragjának nem győzött hangot is adni. Ugyanakkor Izaya az interneten keresztül rengeteg biztatást kapott a rajongóktól, a legtöbbjük sok szerencsét kívánt neki, sőt sokan kifejezetten kérték, hogy majd legalább annyit osszon meg velük, sikerült – e az akciója. Nagyon kevés helytelenítő vagy egyenesen undorát kifejező véleménnyel találkozott, szóval  úgy festett, azok zöme, akik szerették a csapat zenéjét, nem pártolnak el tőlük emiatt, a kérdés inkább az volt, hogy a szponzorok hogy állnak a kérdéshez. Az iskolában inkább azon voltak meglepődve, hogy eddig is tartotta a száját. Az mindenki előtt nyílt titok volt, hogy a vallásra előbb vagy utóbb sor fog kerülni, bár azt senki sem várta, hogy ilyen rendhagyó módját választotta az áhított randira hívásnak. Két nap alatt legenda lett, csillogó szemű lányok vallatták, hogy azóta karjaiba omlott – e Akira, még a haverok csak meglapogatták a vállát és támogatásuknak adtak hangot. Titkon megkönnyebbült, hogy ilyen jól fogadták, utólag már bevallotta magának, hogy szívére vette volna, hogyha a hazatérő fiút esetleg közutálat várja. A telefonbeszélgetés után szinte rászakadt, hogy ő tényleg nem gondolt arra, hogy nem csak vadidegen emberek fogják őket megítélni, hanem barátok, iskolatársak és a család is. Az övé nem volt probléma, világ életében lázadó volt, ezt az üzlet miatt Japánt elhagyó, azóta elismert cégvezetővé vált édesapja  képtelen volt elfogadni. Kiskorától kezdve komoly hivatást szánt neki, ügyvédnek vagy orvosnak látta volna szívesen, így amikor bejelentette, hogy zenélni akar, ráadásul egy rockbandában, kis híján szívrohamot kapott. Már azt is nehezen nyelte le, hogy a fia szakadt farmerban, fekete szemfestékben rohangált, fittyet hányva minden iskolai szabályzatra, de ez végleg betette nála a kaput. Sürgősen eltávolította otthonról, hogy ne kelljen a felső tízezerbeli barátai előtt szégyenkezni  miatta, kapott egy lakást, aminek minden költségét bizonyos keretek között a szülők állták, havonta egy kevés zsebpénzt, így alakult, hogy évek óta önfenntartó volt. Édesanyja nem értett  egyet a férjével, soha nem helyeselte döntését, de hites urával szemben nem sokat tudott tenni, ezért azt kérte a fiától, hogy minden vasárnap menjen haza a családi ebédre, ahol rajtuk kívül jelen volt két bátyja is, karótnyelt feleségeikkel és gyermekeikkel. A kölyköket szerette, azok is őt, sőt a bátyjaival sem volt semmi baja, azok soha nem szóltak neki egy rossz szót sem, mert eltérő életformát választott, mint ők, sőt támogatták, amennyire tőlük telt, akár apjuk háta mögött is, valamint sokszor megvédték, mikor sógornői nemtetszésüknek adtak hangot az életvitelével kapcsolatban. A jómódú családból származó hölgyek egyszerűen nem bírták elviselni maguk körül soha, állandóan azt kellett hallgatni tőlük, hogy zenészként biztos drogozik, szemére hányták, milyen mocskos  a szája, ami annyira ingerelte őt, hogy még rá is játszott, hadd pukkadjanak meg. Aztán egyszer szóba került a szerelmi élete. Édesanyja jegyezte meg, hogy jó lenne, hogyha most már ő is hazahozna valakit bemutatni, egy aranyos lányt,  kicsit azért aggódik miatta, hogy abban a lakásban egyedül van, megnyugodna, ha tudná, hogy van mellette valaki, aki gondját viseli. Ő szabadkozott, hogy jól  megvan egyedül is, megtanulta ellátni magát, sőt mi több hálás, hogy kirepülhetett a családi fészekből, szeretett a saját ura lenni. Idősebb bátyja felesége természetesen kényszert érzett véleményének megosztására, epésen kijelentette, hogy ezen nem is csodálkozik, kinézi belőle, mint elvadult, ingyenélő zenészpalántától, a társadalom szégyenétől, hogy egymásnak adják nála a kilincset a különböző könnyűvérű, erkölcstelen lányok. Másik sógornője helyeslően bólogatott hozzá, mire bátyja megfedte őket, kijelentette, hogy  mindenki úgy rontja el a maga életét, ahogy kedve van hozzá. és kérte, hogy ne a gyerekek előtt beszéljen erről, kicsik még egy szexuális felvilágosításhoz, de mire hozzáfogott volna, hogy öccsét is kiengesztelje, neki már elöntötte a vér az agyát, szóval annál a vasárnapi ebédnél derült fény arra, hogy mostanában egy cuki fiúval randizik. A hatás leírhatatlan volt, a boszorkányok életükben talán először nem találtak szavakat, a nap hátralevő részére a torkukra fagyott minden sértés. A család többi tagja csak egy beletörődő sóhajjal vette tudomásul a tényeket, anyja közölte, hogy ha így áll a helyzet, akkor hozza el a fiút, őt is szívesen megismerné. Persze Izayának esze ágában sem volt, tulajdonképpen nem is volt az komoly kapcsolat, csak némi könnyed románc, ami főleg a testi együttlétekre épült. Mivel a másik fél sem akart többet kihozni a dologból néhány hét után azzal kellett anyja elé állnia, hogy ismét az egyedülállók népes táborát gyarapítja, ezért a bemutatást sajnos el kell napolni, míg meg nem találja az igazit. Arról persze gondosan hallgatott, hogy már van is kiszemeltje erre a posztra, hiszen azon vette észre magát, hogy egyre inkább vonzódik dalszövegírójukhoz. Fogalma sem volt róla, hogyan történhetett ez meg, hiszen a fiú közelében sem volt azoknak, akikkel egyébként kapcsolatot kezdett. Viszonylag korán belekóstolt a testi örömökbe, de sógornői véleményének dacára, válogatós volt, nem bioszexet folytatott, azzal bújt kizárólag ágyba, aki a gatyáján kívül mást is megmozgatott benne. Akirába nem első látásra szeretett bele, hosszú időn keresztül formálódott benne az érzés. Először csak a verseire figyelt fel, imádta őket, legszívesebben naponta kért volna újabbat. Aztán, ahogy egyre többet beszélgettek, úgy tűnt fel neki, hogy ez a fiú különlegesebb, mint gondolta, különlegesebb,  mint bárki, akivel addig találkozott, majd mielőtt észrevette volna, hirtelen senki sem felelt meg neki, senki sem lehetett elég jó. Sokszor kapta magát azon, hogy ott fekszik mellette az aktuális szeretője, és ő mást sem vár, csak hogy eljöjjön a reggel, kitehesse a szűrét az illetőnek, és rohanhasson az iskolába Akihoz, így egy idő után kénytelen volt legalább magának beismerni, hogy bizony beleszeretett a fiúba még hozzá nem is akármennyire. Eleinte próbálta magát meggyőzni, hogy nem súlyos a helyzet, sőt mi több, csak egy kis fellángolás, majd belátta, hogy ez bizony nem az, de a barátságuk miatt tartania kell a száját. Nagy erőfeszítések árán elfojtotta magában az érzéseit, inkább belevetette magát a munkába és emberfeletti munkával kiharcolta zenekarának az egyre növekvő elismertséget. Minden rendben is ment péntek estig, amikor már nem tudott többé lakatot tenni arra a nagy szájára, és most csak fohászkodhat, hogy ne veszítsen többet, mint amije addig is volt. A személy pedig, akitől a mérlegelés eredménye függött, ott állt az ajtajában. Az arca piros volt, amit talán a hűvös esti szél, talán a helyzet varázsolt rá, idegesen babrálta a vastag pulcsijának az alját, de eltökélten a szemébe nézett.

- Szép estét Izaya – kun! - köszöntötte a fiút illedelmesen Aki, majd mivel nem kapott választ, folytatta. - Kicsit hűvös lett, fura, mikor elindultam még melegem is volt, át is futott a fejemen, hogy kár volt magammal hozni ezt a meleg holmit, most meg már szinte ebben is fázok. - nevetgélt idegesen, aztán elkomorult – Ne haragudj, nem akartalak ám zavarni téged, látom már alvós ruházatban vagy. Ha szeretnéd én... - tett egy bizonytalan mozdulatot a lépcsőház felé, jelezve, hogy hazaindul, mire Izaya magához tért

- Dehogy, csak meglepődtem, hogy tiszteleted tetted szerény hajlékomban. Asztem mindent megdumáltunk a telefonban, nem számítottam rá, hogy az utazásod előtt még találkozunk. Bújj csak be, de a kupit hagyd figyelmen kívül.

- Köszönöm – akasztotta fel Aki a pulcsiját az előszobában levő fogasra, aztán helyet foglalt a nappaliban levő kanapén. Nem először járt már Izaya – kun lakásán, mondhatni gyakori vendég volt ott, sokszor nála is aludt, hol azért, mert együtt dolgoztak egy szöveg megzenésítésén, hol azért, hogy csak együtt legyenek, ahogy azt más barátok is teszik, így  nem volt idegen számára a terep, mégis aznap kicsit nem odavalónak érezte magát. Minden bátorságát össze kellett szedje, hogy ne forduljon vissza fél úton, de szeretett volna Izaya – kuntől is illően elköszönni és a reggeli telefonbeszélgetést nem érezte elégnek. A házigazda hamarosan felbukkant némi harapnivalóval és szomjoltóval felszerelkezve. Vele szemben foglalt helyet és kérdőn pillantott vendége felé.

- Mi szél fújt erre szépségem?

- Reggel, a beszélgetésünk után nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy szeretnék veled találkozni, mert nem szeretnék így elmenni, mintha  haragban lennénk. Aztán egész nap az járt a fejemben, hogy ez milyen rém önzőség lenne tőlem és biztos csak fájdalmat okozna, de ennek ellenére mégis idejöttem. Tudod, azt hiszem felülbecsülsz te engem, most is látod, a saját lelkiismeretem megnyugtatása miatt lehet felbolygattalak téged.  És tudod kicsit aggódtam, hogy mi volt ma a suliban, hogy nagyon bántottak-e. 

- Nem volt semmi gáz - tette hanyagul keresztbe a lábát Izaya - Tök jól levágták ezt az egészet, aki meg nem az elmehet a picsába, magasról teszek a véleményére. Jó is, hogy most elmész, mert mire visszajössz, addigra lerendezek mindenkit, aki esetleg kekeckedne. Végül is az én saram ez az egész, nekem is kell leszámolnom vele. 

- Tudod néha elfelejtem milyen erős is vagy valójában. Bár az igaz, hogy a te sarad - kuncogott fel Akira, de aztán ismét komoly lett - Én..... őszintén szólva félek, nem a többiektől, hanem magamtól. Megijedtem és most a családom mögé bújva fülem - farkam behúzva iszkolok. De akartam, hogy tisztában légy vele, nem haragszom, csak nagyon - nagyon rettegek, hogy mit veszíthetek. 

- Sajnálom, komolyan. Kettőnk közül én vagyok az igazán önző, nem te. Mióta kimondtam, akármit fogsz mondani a végén megkönnyebbültem és nem is gondoltam bele, hogy ezzel rád rakom a súly nagy részét. Lehet máshogy kellett volna, de azt látnod kell, hogy nem bántam meg. 

- Hm...... megértem, mit érzel. És köszönöm, hogy te is megérted, mit érzek. Ígérem, hogy komolyan át fogom gondolni, pont ezért. És igyekszem leszámolni a félelemmel is, de nehéz lesz. Félek a fájdalomtól. 

- Mert ember vagy.

- Ember – mélázott el a fiú – Tudod néha azt hiszem, hogy mi emberek még a démonoknál is rosszabbak vagyunk. Ők nyíltan egymás tudtára adják mit várhatnak tőlük, mi ellenben taktikázunk, titkolózunk, egymás háta mögött cselekszünk, mutatjuk a jót és tesszük a rosszat, kevés tiszta, őszinte gondolatunk van, de azért fenemód büszkék vagyunk az erkölcseinkre, meg az emberségünkre, könyörületünkre– motyogott maga elé, fel sem fogva, hogy most önkéntelenül is kifecsegett Izaya – kunnak titkokat egy elvileg nem létező világról.

- Aki? - pillantott rá értetlenül az énekes, általában tudta követni  a fiú mondanivalóját, de ezúttal elvesztette a fonalat.

- Ó – pirult el Aki, mert Izaya – kun tétova hangja ráébresztette hibájára, így kapkodva igyekezett javítani – Ne is figyelj rám kérlek, csak össze – vissza fecserészek. Annyi az egész, hogy néha szoktam töprengeni azon, hogy csak mi vagyunk-e a világon vagy van  olyan része, amit nem ismerünk és ha van, az vajon milyen. Furcsa vagyok?

- Ja, simán – vágta rá Izaya mindenféle sértő szándék nélkül, mire Aki felnevetett, először az este folyamán. Igen, ez volt Izaya – kun, aki nem kertel, kíméletlenül az ember szemébe mondja a véleményét, de ugyanakkor magának sem néz el semmit, sőt talán magával szemben a legkritikusabb. Hirtelen nyugalom öntötte el., rádöbbent, hogy ez a vadóc srác a tettei ellenére ugyanaz, mint aki három napja volt, egy azok közül a drága emberek közül, akikért mérhetetlenül hálás volt. Eltűnt az a félelmetes valaki, aki összezavarta és jól megkínozta. Ha Izaya – kun akkor nem a falat figyeli Aki mondandóján töprengve láthatott volna egy nekiszóló, gyengéd mosolyt szétterülni az imádott fiú arcán, de mivel nem így tett a pillanat anélkül szállt tova, hogy ő észrevette volna.

- Azonban érdekesnek hangzik a kis képzeletjátékod – folytatta a megkezdett beszélgetést visszavezetve figyelmét az immár békésen teát iszogató Aki felé. Egy pillanatra megzavarodott, nem tudta hova tenni az ott termett, otthonos légkört, hiszen az még az előbb is feszült, zavart, tétova volt. Aztán csak magában megvonta  a vállát, amolyan nekem így is jó módon - Ha tényleg léteznének ezek a lények a gazdag fantáziádon túl is, azt hiszem a te Kosusuked jobban illene közéjük.

- H-Hogyan? - Akira meglepetésében kis híján múlt idővé tette a kellemes árnyalatú csészéjét a finom teával egyetemben – Ez hogy jutott az eszedbe?

- Fogalmam sincs, tényleg, csak valami homályos villanás. Ő mindig olyan távolinak tűnt számomra, és a szemei néha nem evilági fénnyel üzennek.  Ne hidd, hogy most valami féltékeny dumát tolok, ezt már jóval azelőtt is úgy gondoltam, hogy te felbukkantál a nedves álmaimban.  Ha akarnék sem érnék el hozzá, lehetetlen lenne, mert mintha évszázadok vernének éket közénk. Egyébként reméltem, most helyezted a füled , hisz egy igen  költői képet festettem eléd. Szóval én furcsa vagyok?

- Ja simán – Aki nem bírta kihagyni ezt a fricskát, huncut mosollyal kísérve ismételte el az előbb elhangzott szavakat, de aztán megkomolyodott – De nem mondtál butaságot, mikor először találkoztam vele én is így éreztem, azonban mivel akkoriban még csak egy kölyök voltam, nem tudtam ilyen költőien megfogalmazni, miért félek közeledni felé. Nagyon sok munkám fekszik ezeknek  az árkoknak a  beásában, de neki is, ő is akarta és tett érte, hogy csökkenjen köztünk a távolság.

- Alkalmanként hajlamos vagyok elfelejteni kölyök, hogy a törékeny külsőd egy nagyon erős embert bújtat.

- Ne viccelj! - kuncogott Aki, de egy arcára simuló kéz elakasztotta a további feltörni készülő, cáfoló szavakat, Az Izaya – kunhoz tartozó ujjak gyengéden simogatták, szinte feltérképezték az arcát, újrarajzoltak minden vonalat, minden kis apró mosolyráncot a szeme sarkában, letapogatták a szája ívét, mindezt olyan gondosan, mintha még sosem látták volna azelőtt. Izaya  zavarbaejtően közel volt hozzá, olyannyira, hogy most első ízben vette észre a halvány szeplőket a két orcáján,  és szokatlan módon enyhe pír színezte a sápadt bőrt. Nem sokáig játszadozott, hamar elhúzódott, azonban ez elég volt ahhoz, hogy Akit teljesen lebénítsa, csak tágranyílt szemmel figyelte cigarettára gyújtó barátját.

-  Ne haragudj! – törte meg sokára az énekes a csendet, a hangja még magához képest is mélyen és rekedten csengett. Aki pusztán bólintott, jelezve, hogy semmi baj, de ahogy a kezeit tördelte, nem ezt mutatta. A néhány perccel ezelőtt megtalált béke és könnyed hangulat füsté lett, nyomtalanul eltűnt, ellenben az ólomgolyók visszazuhantak a gyomrába.

- Jobb lesz, ha én most megyek, hosszú napok állnak előttem – tápászkodott fel aztán meg sem várva a reakciót elindult a fogasra akasztott pulcsija felé, közben pedig erősen csodálkozott, hogy remegő lábai hogyan képesek megtartani. Gyorsan magára kapta a ruhaneműt, aztán mire visszafordult Izaya – kun ott állt előtte, lazán a falnak dőlve, szájában az újabb dohányrúddal.

- Vigyázz magadra! - biccentett felé – Néha rádcsörrenhetek majd? Ígérem kussban maradok erről az egész kalamajkáról – előzte meg a kifogást – tisztában vagyok vele, hogy pont ezért lécelsz le. Csak  megszoktam már, hogy mindennap beszélgetünk, te vagy a legjobb barátom, szóval bírnám, ha néha hallhatnám a hangod, vagy csak úgy vágnám mi veled a pálya.  

- Persze, csak, kérlek vedd figyelembe az időeltolódást is - mosolygott félszegen a fiú, és ezzel a félszeg mosollyal hagyta el a lakást. 

Búcsú I.

Búcsú

Aznap délután, miután végzett a pakolással Aki kiment a kiserdőbe, a fájuk alá. Nem bírt otthon maradni. Remélte, hogy ott találja Kout, és sikerül belőle kiszedni valamit, ami segítene rajta egy kicsit, azonkívül maga szerette volna elmondani neki, mire jutott, semmiképpen sem akart búcsú nélkül elindulni. Épp ezért érzett csalódottságot, mikor a határozottan elhagyatott helyre megérkezett, hazamenni viszont nem volt kedve, ezért leült a fa tövében, fejét a térdeire hajtotta és felkuncogott, de nem volt abban semmi vidámság, inkább keserűség színezte. Magán nevetett. Úgy vélte, hogy nem is ő lenne, ha ez nem vele történt volna meg, belecsöppent egy olyan szituációba, amit tapasztalatlansága okán nem tudott kezelni. Arcát simogatta a nap fénye, még volt ereje, ritkán volt ilyen kellemes őszük, és ez arra emlékeztette, mikor fordulatot vett a sorsa. Annyira belemerült a csodás naplementében való gyönyörködésbe, hogy észre sem vette, mikor megérkezett az, akit annyira várt. Kou megállt tőle néhány méternyire és egy fának támaszkodva figyelte a fiút. Valahogy olyan távolinak érezte, mintha csak egy álomkép lett volna, ami eloszlik, ha megmozdul. Volt egy pillanat, amikor  ismét felötlött benne a menekülés gondolata, de aztán elszégyellte magát, végtére is herceg, akiben kellett volna lennie annyi méltóságnak, hogy nem menekül állandóan, hiszen, ennek köszönhetően jutottak idáig. Összeszedte magát, a fiú mögé lépett, és óvatosan, nehogy felijessze a vállára tette a kezét, de Akira még így is összerezzent.

- Kousuke – san. - nézett fel rá, de most nem futotta mosolyra, ez nem az az idő, talán egyszer majd ismét eljön, de nem ma. - Azt hittem nem is jön, már indulni készültem, csak elvarázsolt ez a szépséges naplemente.

- Észrevettem Kira, tényleg lélegzetelállító. - bólintott rá az elf, és helyet foglalt mellette – Magam is nagyon szeretem az őszi naplementéket, úgy vettem észre sokkal élettelibbek, mint az összes többi évszakban.

- Valóban? Sajnos nekem csak az jut róluk eszembe, hogy közeleg a tél.

- Már régóta rá akartam kérdezni valamire, azonban soha nem találtam ár megfelelő alkalmat. Miért utálod annyira a telet Kira, túl azon, hogy fázol a hidegben?

- Mert eltűnnek a színek, az illatok és a hangok. Túl nagy a csend, minden téli álmot alszik, az emberek maguk is szűkszavúakká válnak, sok a sötétség és a színtelenség. Minden más évszak kedves, de ő nem. A tavasz tréfamester, a tél hát mögé bújva sokszor megcsal engem. Egyik nap úgy érzem, mintha melegebbé vált az idő, a nap kikukucskált a felhők mögül, és elkezdek örülni, hogy közel a tél vége. Aztán másnap hó esik újra, a sál és a sapka, aminek előző nap már készítettem a zsákot, hogy a többi téli holmival eltűnnek egy időre, ismét jó szolgálatot tesz, én pedig szép csendben lemondok arról, hogy már valaha is véget ér a zord idő és mert beleszoktam ebbe a monotonalitásba, fel sem figyelek a hótakaró alól figyelő kicsiny hóvirágra, csak megyek előre, pedig  ő az, aki  minden szónál ékesebben hirdeti, ne add fel, itt van már, amire annyira vágysz, az ajtóban kopogtat. Aztán egyszer csak azon kapom magamat, hogy már elég a könnyű tavaszi kabát, majd észreveszek néhány rügyet a fákon, elcsodálkozom, hogy kerültek ezek ide, és utána, szinte meglepetésszerűen megjelennek az illatok, ami a föld és a fák virágba borulásának köszönhető. Visszajönnek a költöző madarak, felébrednek az állatok, és az emberek is, újra sok lesz a fény, ezt szeretem abban az évszakban a legjobban. A nyár az élet. Az utcán mindig emberekbe botlok, akik vidáman trécselnek apró semmiségekről, még késő este is hallani innen – onnan egy – egy feltörő nevetést. Tudja ilyenkor sokszor órákig ülök az ablakpárkányon és figyelem a világot, közben pedig a szél elsodorja hozzám a nyár édes illatait, a gyümölcsök és virágok szívfájdítóan kedves aromáját. Az ősz a búcsú. Bár színes lesz minden,  és tényleg gyönyörű, de szomorú, mert készül már mögötte a tél, fogy a fény, elhalkul először a táj, aztán az emberek.. A december még nem is olyan rossz, ugyan a napot felváltják a színpompába öltöztetett házak díszvilágításai, a a virágok illatát pedig a mézeskalács konyhából kiosonó illata, azonban emberek ünnepelnek szinte egész hónapban, még kicsit ugyan fakultan, de nevetnek, egymásra mosolyognak, aztán viszont végleg elcsendesedik minden. És ettől a csendtől félek. Rám telepszik, mint egy vastag takaró, süket és vak leszek tőle, elveszek, úgy érzem, hogy egyedül maradtam, megint egy rettegő, tehetetlen kisgyermeknek érzem magam, hát emiatt félem ezt az évszakot szinte minden másnál jobban.

- Még soha nem gondoltam így a télre. Nekem egy kedves évszak, igaz csöndes, de kellemesen csöndes. Időt ad az elmélkedésre, a befelé fordulásra. Számomra a megtisztulás évszaka.

- Hm, tudja, mostanában gyakran kapom magam azon, hogy eltöprengek, mi volt az oka a mi barátságunknak, mikor annyi mindenben különbözünk. 

- Megkérdőjelezed a kapcsolatunk létjogosultságát? - fordult felé Kou megdöbbenéssel az arcán. Sok mindenre számított, de erre nem. Bízott benne, hogy akármilyen irányt is vesz Aki élete, akárhogy határoz, neki mindig lesz helye benne, ha másképp nem, mint egy barát. Elkeseredett és kicsit dühös is lett, hiszen ez a fiú közeledett felé, megszelídítette és most ott hagyja félholtan az út szélén, mint ahogy az emberek szokták kirakni az életükből a megunt, feleslegessé vált házikedvenceiket. Aztán elszégyellte magát, hiszen tisztában volt vele, hogy Akira nem olyan. Hogy soha nem tenne ilyen becstelenséget szándékosan. Már csak azért sem, mert nem árulta el neki, milyen sokat adott a kezébe. Soha nem mondta el neki, mit kapott tőle. És soha nem mondhatja el, hogy mit venne el. Ez az ő keresztje, neki kell hordania egyedül.

- Nem, szó sincs róla – rázta meg a fejét Aki – Ön egy nagyon fontos része az életemnek, és nem adnám semmi kincsért azt, hogy megismerhettem. A barátomnak tartom, sőt annál is többnek. A családomhoz tartozik. Nem azt akartam kihozni az előbbiből, hogy megbántam, inkább csak egy rácsodálkozás volt, hogy milyen csodás kincset kaptam annak ellenére, hogy milyen kevés esélyem volt erre. És hogy kiskölyökként még fogalmam sem volt igazán a dolgok jelentőségéről, csak mentem a makacs fejem után, ahogy Izaya – kun is tette, szóval így utólag úgy érzem tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért Önre erőltettem magam.

- Ezért soha nem kérj bocsánatot – mosolyodott el megkönnyebbülten Kou és sokadszorra állapította meg, hogy minden nappal eggyel több okot tud felsorakoztatni amellett, hogy miért szeretett bele ebbe a fiúba. - Sőt. Köszönöm, hogy a családod része lehetek. Viszont, ha már így szóba hoztad Izaya – kunt..... Kicsit nyugodtabbnak tűnsz, mint azon az estén.

- Valóban nyugodtabbnak látszom? Akkor tényleg konyítok valamennyit a színjátszáshoz, mert belül tombolok, van még most is bőven olyan pillanat, hogy törni – zúzni lenne kedvem. Izaya – kun tudtán kívül rádöbbentett, hogy itt az ideje állást foglalni több kérdésben is. Szörnyen kényelmes volt a majd lesz valami állapotában leledzeni, de nem mehet így tovább, nekem.... felelősséget kell vállalni magamért. Ezért hálás vagyok neki, bár ezt azért csinálhatta volna kissé kíméletesebben is, nem lettem volna hálátlan miatta – nevetett egy aprót Aki – Beszéltem édesapámmal, kitálaltam neki mindent és tanácsát kértem. Nagyon megértő volt, azt javasolta, ugorjak kicsit haza a nagyszüleimhez, meg a bácsikáimhoz, szívjak egy kis friss levegőt, kicsit feledkezzem meg a dolgaimról. Hátha az új környezet rendbe tesz majd, néhány hét hiányzás az iskolából nem fog hátráltatni, tanulhatok Japánban is. Elfogadtam az ajánlatát.

- Szóval elmész?

- Milyen szépen megfogalmazta, hogy utánam az özönvíz alapon futok, mint a nyúl. Igen, rövid időn belül repülőre ülök, holnap vagy holnapután, csak még el kell intézni néhány formaságot az indulás előtt. Tettem egy ígéretet reggel Izaya – kunek is, miszerint ha hazajövök egyenest választ fogok neki adni.

- Megértem, és bár hiányozni fogsz, úgy vélem jó döntést hoztál. A távolság néha segít. - bólintott helyeslően Kou és komolyan is így gondolta. Mindhármuk számára ez a lehető legjobb, szükségük volt egy kis időre. Gondolatban köszönetet mondott Akira édesapjának a hasznos tanácsért.

- Remélem igaza van. Tudja nem akartam búcsú nélkül elmenni, ezért jöttem, hátha itt találom. Már lemondtam az Önnel való találkozásról, mikor megérkezett. Örülök, hogy lehetőséget adott az elköszönésre. - állt fel Akira, majd biccentett egyet az elf felé. - Viszontlátásra Kousuke – san.

- Siess haza hozzánk Kira – válaszolt már szintén állva a herceg. Egy utolsó viszlát intés után Akira elindult a város felé, ahol akadt még dolga. Kou addig nézett utána, amíg el nem nyelte a fiú alakját a távolság, majd ő is távozott.

Utóirat: Elnézést, hogy ilyen sokáig nem frissítettem, de időközben meghalt a számítógépem egy része, és csak most sikerült visszaszereznem ezt a doksit, de ígérem innentől gyakrabban fogok jelentkezni. ^.^

Beszélgetések III

Hétfő reggel Akira fáradtan ébredt, hirtelen megszűntek a nyugalmas éjszakák. Elaludt ugyan, de még álmában is a gondolataival viaskodott, a kora hajnali ébredés után pedig még sokáig feküdt a mennyezetet bámulva. Valamennyit ugyan segített az édesapjával való beszélgetés, de akivel igazából szót akart váltani nagyon messzire távolodott tőle mind fizikailag, mind lelkileg, utoljára ilyen reménytelenül messze a találkozásukkor volt. Annyira szerette volna, ha Kousuke mutat némi érzelmet a történetekkel kapcsolatban, akármi megfelelt volna, még az is, ha azt tanácsolja, hogy fogadja el Izaya - kun ajánlatát. Azonban elég jól ismerte Kousukét, legalábbis a szívének azt a részét, ahová őt beengedte, és miután hidegebb fejjel is átgondolta a történeteket, rájött, hogy ez volt a legtöbb, amit várhatott tőle. Ebben a helyzetben kijavíthatatlan hibának tűnt a gyávasága, ami miatt sohasem vallott az érzelmeit illetően, és már esélyt sem látott arra, hogy valaha is kiderüljön az igazság, jobban mondva, hogy a nemleges válasz, amit több mint valószínű, hogy kapna Izaya - kun miatt hangzana el vagy a valódi érzéseit tükrözné az üggyel kapcsolatban.

Annyira elkalandozott, hogy először meg sem hallotta a telefonja csöngését, másodjára azt hitte az ébresztő, és szívfájdalom nélkül nyomta meg a kikapcsolás gombot. Csak harmadjára esett le a tantusz, hogy ez bizony hívás egy bizonyos illetőtől, aki személyre szabott csengőhangot is kiérdemelt a telefonjában és akivel nem igazán kívánt még beszélgetni, de megbántani sem. Sejtette, hogy Izaya – kun is szenved, talán meg is bánta, hogy olyan hamari volt, sokat elárult szavak nélkül is a lelkiállapotáról, hogy két napig nem kereste, ez merőben szokatlan volt tőle, ezért némi tétovázás után megnyomta az elfogad gombot és kicsit reszketősen a füléhez emelte a kagylót.

- Izaya – kun jó reggelt! Most meglepődtem, nem szokott ilyen hamar kidobni az ágy. Mi történt? - próbálta az idegességét jókedvvel és mosollyal álcázni, de a másikat nem tudta megtéveszteni.

- Jó reggelt neked is koránbéredő szépségem! Nem dobhatott ki az ágy basszus, ha a közelébe sem mentem így vettem a bátorságot és megkockáztattam, hátha te sem szunyálsz. Dumálhatunk? - ahogy Izayát nem lehetett megtéveszteni úgy Akira sem hallotta ki azt a lazaságot a hangjából, mint amit a szavai tükröztek.

- Izaya - kun, rettenetes dolgot műveltél, ilyet tenni egy gyanútlan emberrel nem igazán tisztességes dolog.

- Nézd, szánom - bánom, asszem a menedzser - san most beletrafált sok értelemben. Nem használtam a fejem, legalábbis nem rendeltetésszerűen, mentem neki a falnak és nem törődtem vele, mire fut ki a hülyeségem, sőt akkor az sem izgatott túlzottan, mit fognak gondolni az emberek. Nem rólam, rólad..... és hogy ezzel milyen kellemetlenséget okozok neked. Fogadd ezért őszinte bocsánatkérésemet.

- Nem csak erről van szó, Izaya- kun, nem csak arról, hogyha ma egyáltalán kimozdulnék mivel kellene szembenéznem és nem mellesleg neked is a suliban, az utcán, vagy a sajtóban, vagy mivel kell szembenéznie a srácoknak, akikért felelősséget vállaltál és akiket a lehető legrosszabb módon hagytál cserben. Merem remélni egyébként, hogy a bocsánatkérés feléjük is el fog hangzani, pont úgy, ahogy megígérted. – szigorodott meg Akira hangja.

- Igenis uram, megtörtént, egyesével rájuk csörrentem és szó szerint térden állva könyörögtem nekik, bár ők ezt nem láthatták. Megnyugtatásodra mondom az eredmény sem maradt el, sikerült visszahódítani a szívüket.

- Figyelmeztetlek, ellenőrzöm. 

- Megteheted. És most vissza a startvonalra. Mi a pálya kettőnkkel? És hogy értetted, hogy ha ma kimozdulnál? Nézd, ha mostantól életfogytig tartó száműzetésbe vonulsz pusztán azért, mert én agyalágyult vagyok, akkor visszaruccanok a gyökereinkhez, felvágom a gyomrom, te pedig lehetsz a segédem. 

- Ne ess túlzásba. Egyébként nem egészen negyvennyolc órája még azt zengedezted, hogy annyi időt hagysz nekem, amennyit akarok, most meg már válaszokat akarsz? - ráncolta meg értetlenül a szemöldökét Akira, aztán bevillant neki, hogy ráncolhatja, amennyit akarja, Izaya – kun pont úgy nem fogja látni ezt az árulkodó jelet, mint ahogy az ő térdepelős magánszámának sem volt szobája négy falán kívül tanúja senki - Különben akár el is vonulhatnék a világ elől az ég áldjon meg, ha egy kevésbé toleráns és megértő édesapám lenne. Mit gondolsz, az ő fülébe nem jutna vissza, mi történt? 

- Fenébe, erre nem is gondoltam. 

- Nem csak erre nem – vágott az énekes szavába szokásától eltérően totálisan tiszteletlenül Akira 

- Nézd Aki, hagyjuk a köntörfalazást, mostantól komoly leszek és nagyok őszinte, mert te is ezt érdemled és mert mint voltam szíves kifejteni én egy kibaszott őszinte ember vagyok. - nyomta el a kezében lévő csikket Izaya, de már vette elő a következőt. Immár nem először adott hálát a sorsnak, hogy egyedül élhet kis lakásában, s így senki sem panaszkodik ködszerű füst miatt. Fogalma sem volt hanyadik szálnál tartott, csak jött ez egyik a másik után. - Azt mondtam szánom - bánom, de inkább csak a kivitelezés módját, nem pedig magát a tartalmat. Eléggé belédhamhabarodtam. Mire észrevettem magam, a mindennapjaim része lettél és annyira feszített ez az érzés, hogy a bizti bukta ellenére ki kellett mondanom. Akár hiszed, akár nem, a válaszodtól és attól függetlenül, hogy elveszíthetlek, úgy érzem, mintha egy óriási tehertől szabadultam volna meg. Na persze a másik még ott van, de a fele része lement és ez is több, mint a semmi. És van itt még valami, amiről még soha nem beszéltél sem velem, sem az illetékessel, és ami keresztbe tehet nekem. Szerelmes vagy Kouba, igaz?

Az érzés, amit Akira átélt néhány másodperc leforgása alatt felért egy gyomronrúgással, szinte tényleg fizikai fájdalmat okozott. Hiszen olyan gondossággal őrizgette ezt a titkot, ami most napvilágra került. Egy megoldás ötlött az eszébe, tagadni és foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz, hogy ez ostobaság, nevetséges hallucináció, de mielőtt akár egyetlen szót is kinyöghetett volna, Izaya - kun közbevágott.

- Ugye most nem akarsz azzal kábítani, hogy tök idióta vagyok? Nem tollas a hátam gyönyörűm, szóval kérlek, nagyon kérlek, ne kezdj neki hantázni. Szeretnék egyről a kettőre jutni, tisztán látni a jövőt és az esélyeimet illetően, szóval játszunk nyílt lapokkal. 1:1, te is titkolóztál, én is, ez döntetlen. Hogy honnan tudom? Figyeltelek, megismertelek, és bár nem látszik, megvan a magamhoz való eszem, összeraktam a dolgokat annak ellenére is, hogy én csak a felszínét láttam a kapcsolatotoknak, mélyebbre nem engedtetek, pont ezért őt nem is tudom hova tenni. Pontosabban azt vagyok képtelen megítélni, hogy részéről kölcsönös-e ez az érzelem, bár remélem, hogy nem.

- Izaya- kun – most már nem csak a keze reszketett Akinak, hanem mindene, így a hangja is – nagyon közel állok hozzá, hogy letegyem a telefont.

- Ne tedd! Ne tedd.. Nem használnám ellened ezt az infót, még akkor sem, ha elutasítasz. Tőlem az a fura fazon soha nem fogja megtudni, az egyetlen, akitől ezt hallhatja az te vagy. Viszont halálosan féltékeny vagyok rá és utálom, hogy ő olyasmi birtokában van, amiért én a fél életemet odaadnám, de észre sem veszi ezt a kincset, vagy ha észre is veszi, figyelmen kívül hagyja. Aki, tudom, hogy őt szereted, tudom, hogy már nagyon régen ő az egyetlen, és tudod mit? Azt sem bánom, ha szerelmet vallasz neki, és amennyiben elfogad téged, akkor én lelépek a színről. De, ha nemet mond, vagy ha mégsem akarod előtte kiteregetni a lapjaid, könyörgöm, egyetlen esélyt adj nekem. Nem kell azonnal szerelmet érezned irántam, nem várom el, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsd, haladhatunk lassan lépésről – lépésre.

Az utolsó szó elhangzása után hosszú ideig csönd uralkodott kettejük között. Izaya - kunnek nem volt több mondanivalója, mindent elmondott már, amit lehetett és most várta az ítéletet minden eshetőségre készen. Akirát ez a beszélgetés csak megerősítette abban, hogy édesapjának igaza van, el kel mennie innen, messzire, mert így képtelen felelős döntést hozni, ahhoz túlságosan meg van zavarodva.

- Izaya – kun... Én holnap, legkésőbb holnap után el fogok utazni. Nem a szégyen vagy a maradi, keménykezű édesapám miatt nem megyek ma suliba, sőt, ő lenne az első, aki megvédene, ha bárki is szót merne emelni ellenem, hanem mert elutazom Japánba. Kérlek érts meg, idő kell nekem és egy olyan hely, ahol senki ismerősbe nem futhatok bele, főleg nem beléd. Nagyon sajnálom, hogy most egyedül kell szembenézned az emberekkel, de kérlek, nagyon kérlek értsd meg, fogadd el az önzőségem. Két hétig, talán háromig leszek oda. Ha visszajöttem választ fogok neked adni. Ígérem.

Beszélgetések II.

Fabio, Akira édesapja kissé görnyedt pózban, kényelmes, mégis elegáns ruhában ült a dohányzó asztal felett, amit beterített az éppen aktuális ügyének dokumentációja. Még mindig rendkívül jóképű férfi volt, sokan ki sem néztek volna belőle egy közel 18 éves fiút, sőt az sem segítette a dolgot, hogy Aki egyre jobban hasonlított édesanyjára. Még kisgyermekként kettejük tökéletes kombinációja volt, fiatal felnőtt korára eluralkodott rajta a keleti öröksége, így aztán volt is csodálkozás, ha bemutatta a fiát. Jónevű ügyvédé vált, megengedhette magának azt a luxust, hogy válogasson az ügyek közül, és csak azt a megbízást fogadja el, ami szimpatikus volt. Szerette a munkáját, a fia után rögtön ott volt másodikként a sorban, nem bánta meg tehát, hogy kilépett érte a hadseregből. Sokszor előfordult, hogy otthon sem pihent, hanem törte a fejét, így volt az aznap este is. A lakásba befelé tartó azt láthatta, hogy hol felvett, hogy letett egy – egy iratot, néha lefirkantott egy megjegyzést is, hogy el ne felejtse, vastag jogi köteteket forgatott, hogy egyetlen eshetőséget se hagyjon elúszni. Ez a mostani nem ígérkezett könnyű menetnek, sok utána járást, figyelmet igényelt és közel sem volt biztos benne, hogy győzelmet arathat. Az ügyfele a világ legjámborabb és legnaivabb emberének bizonyult, akinek őszinteségéhez kétség sem férhet, de sajnos pont ennek köszönhette jelenlegi helyzetét is. Szépen rászedték, kimosni pedig lehetetlennek tűnt még az ő tapasztalatával a háta mögött is. Fáradhatatlanul dolgozott, nagyon szeretett volna segíteni a vétlen áldozaton, azonban pihenésre is szüksége volt néhanapján, nélküle a legtöbb emberhez hasonlóan ő sem volt túl hatékony, ezért elhatározta, még hazavárja fiát, aztán elteszi magát holnapra, de annyira belemerült egy új gondolat kibontásába, hogy először észre sem vette a belépő Akit, csak miután a fia ráköszönt döbbent rá a jelenlétére. Kissé meglepődött, azt hitte később jön a gyerek, elvégre a legjobb barátja debütáló koncertje volt, gyanította, hogy még elmennek ünnepelni kicsit. Ahogy ránézett azonnal észrevetette, hogy a fiúval valami baj történt. Nem volt az arcára írva, nem vágott szomorú vagy elkeseredett képet, sőt nem mutatott az égvilágon semmit, inkább csak amolyan apai megérzés volt. Ugyanakkor az okára nem akart rákérdezni, egyrészt, mert nem tartotta helyesnek a tolakodást még akkor sem, ha a fiáról volt szó, másrészt tudta, hogy Akira előbb - utóbb úgyis kiböki mi bántja köszönhetően a kettejük közt fennálló bizalmas viszonynak, amit az elmúlt évek során szép lassan kiépítettek. Épp ezért inkább egy semleges kérdéssel indított.

- Milyen volt a koncert? Jól szórakoztál?

- Jó. Jó volt – bólintott nyomatékosításként Akira, aki időközben letelepedett a dohányzó asztal mellé, édesapjával szemben, vigyázva, nehogy összekeverje a fontos iratokat. - Izaya – kunék nagyon ügyesek voltak, úgy vettem észre a közönség is szerette őket. Most már csak az a kérdés, hogy a jelenlevő fejesek milyen állásponton vannak. Ha kedvező a véleményük, akkor hamarosan megjelenthet az első kislemezük is.

- Nos ezek remek hírek, büszke vagyok rá, hogy neked is részed van ebben. Tudod – tette le a férfi a kezében lévő papírlapot – nem hittem volna, hogy ilyen közeli barátságba keveredsz egy ilyen típusú emberrel, mint ez a te énekesed. Valahogy nem tűnt kompatibilisnek a személyiségetek. Örülök, hogy tévedtem.

- Norival is jó a kapcsolatom. - rántotta meg a vállát a fiú elmélázva és észre sem véve az ábrándos árnyékot, ami átsuhant apja arcán. Norio közeli barátja volt, a lakótársuk, nem mellesleg egy ünnepelt idol. Annak idején édesapja ajánlotta fel, hogy költözzön hozzájuk, mivel a stúdió, ahol általában a lemezein munkálkodott szinte a szomszédban volt. Azóta meglehetősen érdekes családi életet éltek. Norio halálosan élvezte, ha Fabio vérét szívhatta, a szegény áldozat tiltakozásával pedig mit sem törődött. Akival valóban remekül kijöttek, sokszor olyasmikben is tanácsát kérhette, amivel még apját sem szívesen kereste volna meg, Ugyanakkor Nori szívesen ugratta őt magát is, sőt nem volt szívbajos, ha arról volt szó, hogy őt használja fel a Fabio nyugalma elleni támadásokhoz, de ezeket az egyébként ártalmatlan cukkolásokat leszámítva a fiú tudta, hogy a két férfi közt szoros kapocs van. Ennek ugyen nevet képtelen volt adni, de kétségtelenül létezett ez az erős kötelék - Úgy tűnik van érzékem a művészekhez. Apropó dolgozik még? 

- Persze, szólt, hogy ne várjuk meg, mert későn ér haza. 

- Most kicsit csalódott vagyok. Ígérte, hogy itthon fog várni abban reménykedve, hogy az úgynevezett barátaim nem engednek el alkoholos befolyásoltság nélkül és akkor ő kihasználhatja a helyzetet. 

- Igen, nekem sem mulasztotta el megjegyezni, hogy nálad azért lehet előbb és józanabbul fog hazaérni. Volt szíves azt is kifejteni, ez milyen tökéletes alkalom lenne arra, hogy kicsit megrontson. - futott át egy bosszús árny a férfi arcán. 

- Hogyan lehet kicsit.... megrontani? 

- Ne is kérdezd! - intette le Fabio gyermekét – Fogalmam sincs és a jövőben sem akarom megismerni a módját.

A fiú csak biccentett, majd egy darabig elgondolkodva figyelte a kandallóban barátságosan lobogó tüzet. Bár a nappalok még melegek voltak, naplemente idején lehűlt annyira a levegő, hogy valaki, aki sokat ül egy helyben fázzon, ezért Fabio rászokott az esti tüzelésre. Mivel nem úgy tűnt a fiúnak egyelőre nincs több mondanivalója, a férfi ismét a papíroknak szentelte a figyelmét azzal a szilárd elhatározással, hogy most már tényleg hamarosan abbahagyja ezt az önkínzást.

- Apa – szólalt meg meglehetősen soká Aki, mire Fabio akaratlanul is megrezzent. A fiú még mindig a tüzet bámulta, szinte meredten figyelte a lángok játékát – Kérdezhetek valami személyeset?

- Persze – hangzott a válasz szinte azonnal.

- Mikor anya közölte, hogy nem szeret már többé és nem akar veled lenni...... mit éreztél? Haragudtál rá?

A férfi megráncolta a szemöldökét a kérdés hallatán, Akira a ritkábbnál is ritkábban volt kíváncsi az édesanyjára, nem hogy a közös múltjukra, de azért készségesen válaszolt.

- Nem, pontosabban nem azért haragudtam rá, hogy elhagyott engem. Ha csak engem érintett volna a döntése, akkor azt hiszem egyáltalán nem érzetem volna iránta egy szemernyi haragot sem. Nézd kisfiam, szerintem egy ember szeretetét nem lehet kikényszeríteni. Ha a másik már nem érzi azt, ami miatt engem választott jobb elengedni békességgel, mint hogy aztán a végén csak az egymás iránt érzett gyűlölet maradjon. Viszont azzal, hogy egyúttal rólad is lemondott kivívta ideiglenes ellenszenvem, annak ellenére, hogy megértettem az indokait, de hát ismersz, képtelen vagyok sokáig haragudni, nem mellesleg ott voltál te is, miattad ki kellett alakítanunk egy normális, emberekhez méltó, beszélő viszonyt. Mára semmi rossz érzés nem maradt bennem iránta, azt viszont sajnálom, hogy benned igen. Remélem egyszer majd rendezni tudjátok a viszonyotokat, hidd el, akármit mutat a felszínen neki sem mindegy, hogy a fia milyen érzelmekkel viseltetik iránta. Szeret téged a maga módján csak fél közeledni feléd, megkockáztatom tanácstalan, merre induljon el ennyi év után.

- Néha felrémlik bennem, hogy anya sokkal boldogabb lenne, ha én nem lennék.

- Anyád.....

- Ne mond tovább, kérlek – rázta meg a fejét Akira, ezzel kifejezve a tiltakozását minden elhangzani kívánó mentség ellen – Tudom, de te is tudod, hogy igazam van. Nem utálom, nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy szeretem, már csak azon a jogon is, hogy ő adott életet nekem, de neki teher a létem, pedig azt hiszem sok mondanivalónk lenne egymás számára, sok sebet okoztunk egymásnak. Viszont olyan nehéz elkezdeni pont vele őszintén beszélni, a múltunk miatt nem merek kezdeményezni, holott szeretném neki megkönnyíteni, hogy valóban elérhesse az oly áhított szabadságát. Talán egyszer, ha már mind a ketten készen állunk rá, megtörténik.

- Ebbe nem szólhatok bele, a kettőtök dolga, csak nem akarom, hogy egy szívtelen nőszemélynek hidd, mert nem az. Rengeteg jó tulajdonsága van, komolyan szerettem, és jó ideig vele képzeltem el a jövőmet.

- Ő volt a nagy Ő számodra?

- Akkoriban azt hittem igen, ma meg már azt vallom, hogy nincs ilyen, hogy nagy Ő. Megállók vannak, ideiglenes állomások. legalábbis így érzem. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő. Van, aki viszont megtalálja az Igazit, kiköt mellette, mások vagyunk, ki így éli meg ki úgy, az a fontos, hogy abban a helyzetben boldog legyen, amit választott magának és másnak se okozzon szándékosan kárt. Tudot nem tetszel nekem, mióta hazajöttél fura vagy.

- Erről szinte soha nem beszélgetünk. Anyáról, a kapcsolatotokról, meg a párkapcsolatokról úgy általánosan. - támasztotta a fejét a fiú a tenyerébe

- Talán mert eddig nem mutattál túl sok érdeklődést a téma irányába – mosolygott rá a férfi, megsejtve a kérdések mögött álló okot, és bár kicsit szégyellte bevallani, kíváncsi volt, melyik fiú váltotta ki Akirából ezt a különös hangulatot. Nem volt vak, pontosan látta, hogy a fia vonzódik Kousukéhez, amit ő maga nem helytelenített, kedvelte a különös hajszínű fiút, bár abban nem volt egészen biztos, hogy Aki vonzalma viszonzásra is talált. Azt is észrevette Izaya – kun milyen tekintettel méregeti a fiát, ezt sem helytelenítette, hiszen az énekest legjobban farkasbőrbe bújtatott bárányként tudta volna leírni. A zord külső mögött egy meglehetősen érző és becsületes szív lakott, éppen ezért mellette is biztonságban érzete egyetlen gyermekét.

- Igen, mert eddig olyan egyszerű volt minden, de most....

- Most?

- Bonyolult, zavaros, félelmetes, nem tudom. Elmegyek aludni. - állt föl hirtelen Aki a helyéről.

- Akkor jó éjszakát!

- Jó éjszakát, apa!

Bár a fiú úgy gondolta nem jön majd álom a szemére, alighogy letette a fejét a párnára már aludt is. Nem álmodott, ugyanabban a pózban ébredt, mint ahogy elterült előző este. Nem bánta, hogy legalább az éjszakája nyugalmasan telt, volt elég baja az álmatlanság nélkül is. Totálisan be volt pánikolva péntek este és ez a pánik nem akart elmúlni. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha ráfoghatja Izaya – kunra, az ő hibája, viselje egyedül a felelősséget, de sajnos vagy szerencsére nem ilyen személyiséggel lett megáldva. Bár a módját semmiképpen sem helyeselte, értette miért tette azt amit az énekes. Őrizni egy titkot, ami szép lassan felemészt, őrjítő. Képtelen volt eldönteni, hogy Izaya – kunt a világ legnagyobb hősévé avassa, mert ki mert bökni az igazságot vagy a világ legnagyobb gyávája címet nyújtsa át neki gondolatban, mert ilyen terhet rakott a környezetére. Nem rá egyedül, hanem a bandájára, a barátaira, mindenkire, akinek a sorsára ez a bejelentés hatással lehetett. Magában elhatározta, hogy amint napirendre tér a péntek este fölött emiatt számol a zenésszel és kipréseli belőle az ártatlanok felé elhangzó bocsánatkérést. A szombat java részét ténfergéssel töltötte, semmire sem kötötte le tartósan a figyelmét. Próbálkozott olvasással, de a második mondat értelme sem jutott el az agyáig. Leült filmet nézni, becsületesen végigkövette az eseményeket, de a vége felirat után öt perccel fogalma sem volt, mi a csuda történt a főhősökkel, egyáltalán éltek vagy haltak, mire megmentették a világot, már ha megmentették. Nekifogott tanulni, azonban kevés siker koronázta munkáját, így aztán sarokba vágta a tankönyveket is, inkább bekapcsolta a zenemasináját, kiválasztotta a legpörgősebb dalait és hagyta átfolyni magán a gondolatokat. Végül arra jutott, nem csoda, hogy rosszul érzi magát a bőrében. A mostanában történetek kiforgatták négy sarkából kis világát, és ott állt a romok között az után kutatva, mit tudna megmenteni, amiből lerakhatná új valósága alapjait, de elképzelni sem tudta, hol kezdje. Olyan érzés volt ez, mintha egy szobában állna, ami faltól falig tele van szórva mindenféle lomokkal, őt pedig arra kérnék, hogy takarítson ki, de azt sem tudja hova kapjon, melyik végéről kezdje a munkát. A gyomra korgása vetett véget töprengésének, rájött, hogy már este van, és egész nap nem ment le egy falat sem a torkán, valahogy elfelejtkezett róla. Gyorsan összeütött némi vacsorának valót, mire végzett hazaérkezett az édesapja is, így kettesben fogyaszthatták el az ételt. Szeretett főzni, viszonylag hamar megtanulta, gyakran gyakorolta is ezen tudományát, mivel Fabio elfoglalt ember volt, saját maga gondoskodott róla, hogy apját egy nehéz munkanap után finom falatok várják itthon.

Lefekvéskor a fiú rezignáltan állapította meg, hogy hiába szánta rá szinte az egész napot a problémája megoldására, nem jutott előrébb. Pedig szeretett volna túl lenni rajta, abban reménykedett, ha döntésre jut eltűnik végre a gyomrából az a kő, amit Izaya – kun dobott bele. Ennek ellenére örömmel tapasztalta, hogy az éjszakát megint moccanás nélkül végigaludta, azonban a kedve semmivel sem lett jobb. A konyhában ott találta édesapját, aki éppen kihagyhatatlan reggeli kávéját fogyasztotta. Köszönt, ahogy azt illik jól nevelt népek között, majd nekiállt kakaót készíteni ami kis híjján tragédiába torkollott, holott egyáltalán nem volt tehetségtelen szakács. Kétszer futtatta ki a tejet, tejszínhab helyett túrót, fahéj helyett borsot akart rátenni, végül Fabio mentette meg a fia vágyott frissítőjét, ami Akit roppant boldoggá tette, ennek hangot is adott, majd álmatag tekintettel átballagott az étkező asztalhoz. Apja már közel sem repesett annyira az örömtől, féltette gyermekét, ezért Akira életének megóvása érdekében magára vállalta a reggeli készítését és közben elhatározta, hogy magánélet ide vagy oda ezt nem fogja annyiban hagyni, ezért étkezés alatt felvetette egy apa – fia közös horgászat ötletét, hiszen végre szabadnapja van és már régen nem hódolt ilyen földi örömöknek, mint a pecázás. Ugyan azt nem kötötte csemetéje orrára, milyen programot tervezett magának aznapra, nem mintha titkolnivaló lett volna, dolgozni kívánt, ugyanis rohamosan közeledett a tárgyalás napja, bár később belátta, hogy nem ártott meg a friss levegő, hiszen másnap újult erővel és lelkesedéssel veselkedett neki a munkának. Így esett, hogy a dél már egy, a városukhoz közeli horgásztó partján találta őket, csendben kapásra várva. Fabio eleinte bízott a csodás környezet varázsában, hátha szóra bírja láthatóan aggódó fiát, ez azonban – legnagyobb sajnálatára – nem következett be, ezért hát nem volt más hátra, mint előre alapon magának kellett belevágnia a közepébe.

- Aki – szólította meg az eltűnődő fiatalembert, és bár igyekezett nem ráhozni a frászt, ez a terve nem járt sikerrel, hiszen Akira majdnem tóba esett, akkorát ugrott ijedtében – Ne haragudj! - kért rögtön bocsánatot.

- Nem gond apa! - mászott vissza az említett a székére – Az én hibám, kissé elkalandoztam, na meg a lelkiismeretem sem lehet túl tiszta, hiszen mostanában sokszor járok így. - kockáztatott meg egy mosolyt.

- Nem úgy ismerlek, mint aki direkt keresi az alkalmat a lelkiismerete ellen való cselekvésre, bár nem mondom, hogy nem történhet meg. Néha minden jó vagy épp rossz szándékunk ellenére belesodródunk különös helyzetekbe. Szóval Akira – kun – pislantott rá Fabio hamiskásan – belevittek a bűnbe vagy mentél önszántadból, nem volt szükség nógatásra?

- Nem igazán tiszta számomra apa, melyik áll fent. És nem tudom elmondhatom – e neked, mit fogsz szólni hozzám.

- Először is, eszem ágában sincs kutakodni utánad, azt osztasz meg velem, amit akarsz és ami szerinted rám tartozik. Másrészt a fiam vagy, mindenkinél jobban ismerlek, pont emiatt észrevettem, hogy rág valami belülről, szeretnék segíteni, ami rajtam múlik megteszem, ez az apák kötelessége. Harmadrészt semmi, tényleg semmi nem változtathat a köztünk lévő kapcsolaton, nem vagy képes olyasmit mondani nekem, aminek meghallgatása után habzó szájjal kitagadnálak a családból.

- Akkor nyugodt szívvel bevallhatom, hogy az elmúlt években szorgos munkával a keresztapa címig jutottam, s a kezemben van a helyi alvilág.

- Kölyök – morrant a férfi, amolyan ezzel nem kéne viccelni stílusban, de vette a lapot – Nos, drága fiam, ettől függetlenül szeretlek, minden héten számíthatsz a látogatásomra a börtönben, sót viszek neked finom házikosztot is, mi több kiharcolom számodra a legenyhébb ítéletet, de meg kell értened, a munkám bizonyos kötelezettséggel jár.

- Hálás vagyok – nevetett a fiú az apjával, majd ismét komolyság uralta el vonásait – Apa, mit tennél, ha a legjobb barátod bevallaná, hogy szerelmes beléd, tenné a veled egyező nemének és jó pár fül -és szemtanú dacára kockáztatva ezzel mindent, amiért eddig olyan keményen dolgozott.

- Kapna tőlem egy jobbegyenest mindenek előtt, amiért ilyen lehetetlen szituációba sodort. Aztán attól függ.... mit érzek iránta. Ha képtelen lennék túllépni a barátságon és a velem egyező nemén egyértelműen nemet mondanék, ami miatt ugyan lehet eltávolodnánk egymástól, de mivel senki sem sérült idővel helyrehozható lenne. Ha azonban azon kapnám magam, hogy el tudok vele képzelni egy közös jövőt és vonzódom is hozzá.... fogós kérdés. Aki ez nagyon összetett dolog. Nemet mondok és eltemetem a vonzódásom, marad a viszonyunk a régiben, de akkor pont az az őszinteség veszik el, ami fontos alappillére a barátságnak. Kérdés bírnám – e az állandó alakoskodást, színlelést, esetleg az azzal járó fájdalmat, ha a másik társra talál. Igent mondok, szeretők leszünk, élünk boldogan még meg nem halunk, vagy szakítunk akármilyen okból, de akkor mi lesz a kapcsolatunkkal, vissza tudunk – e térni a barátsághoz. Jól hangzik ez a legyünk megint barátok, de számtalan tényező befolyásolja, hogy valóban így lesz-e, kezdve a két fél személyiségénél. Van, aki könnyen túllép a múlton és újat kezd és van, akinek ez nehezen megy vagy egyáltalán nem megy. Soktényezős dolog ez, alaposan át kell gondolni minden részletét.

- Szóval képtelenség úgy tenni, mintha meg sem történt volna a vallomás – dünnyögte a felettébb elcsüggedt fiú, majd hirtelen tenyerébe temette az arcát – Apa Izaya – kun a koncert végén volt szíves kifejteni, mit érez irántam. Gondolom holnap már mindenki ezen fog csámcsogni és kétlem, hogy a helyi sajtó nem csapna le erre a finomságra, jobb is, ha tőlem tudod meg. És nem tudom, hogy ez most jobb vagy rosszabb hír, mint ha magamra vállaltam volna az ország alvilágának irányítását.

- Nos...neked mindenképpen rossz, ugyanis ez biztos Norio fülébe jut, sőt az hogy még nem tud róla csak annak köszönhető, hogy kellőképpen lefoglalja a közelgő országos turné előkészülete. Évekig fog vele terrorizálni. Ami szörnyű, hogy valószínűleg engem sem fog kihagyni a buliból, valahogy fel fogja használni ellenem, lelki füleimmel szinte már hallom, miket fog a fejemhez vágni.

- Óh... hát ez … tényleg az..... de …. - Akira kissé összezavarodott. Épp most vallotta be az apjának, hogy egy fiú szinte megkérte a kezét, szóval legalább egy kis meglepődést várt, némi zavarodottságot, akár egy cseppnyi szemrehányást, aztán eszébe jutott, kivel is beszél éppen, így befejezetlenül maradt a számonkérő mondta, helyette csak egy megállapítás érkezett – Nincs előtted titkom, igaz?

- Ezt én nem tudhatom drága csemetém, viszont meglehetősen jó emberismerőnek tartom magam. Ennek fényében inkább azon csodálkoztam, hogy nem lépett hamarabb önfejű kis barátod. Mit tervezel kezdeni ezzel a helyzettel?

- Te jó ég, ha már ott tartanék, hogy lennének terveim. Pont azért kérdeztem rá, hogy neked mi lenne a véleményed, hátha meríthetek belőle némi ötletet a megoldásra. Ez a több szem többet lát stratégiám, pontosabban együtt több élettapasztalatunk van, mint nekem egyedül és azt beláthatod, hogy ez egyszer nem fordulhattam Norihoz, hiszen a „hasznos” menj, döntsd meg és jó alaposan gyűrjétek össze a lepedőt tanácsaival most nem mennék semmire, sőt azt hiszem azonnal elájulnék, ha valami hasonlót meghallanék.

- Nos az én élettapasztalatommal úgy vélem te nem sokra mész gyermekem, ezért aztán ne is várd tőlem, hogy megmondjam jobbra vagy balra van a helyes út. Viszont egy tanáccsal szolgálhatok, neked édes fiam időre és távolságra van most a legnagyobb szükséged, hogy jobban átlásd a helyzeteted. Miért nem utazol egy kis időre? A nagyszüleid biztosan szívesen találkoznának kedvenc unokájukkal, Lucius és Gil pedig örömmel befogadnak, sőt mi több, Dom is hazajön végre, ma hallottam a hírt, csak még nem volt időm közölni veled, Ben telefonált, így vele is találkoznál. Ha szeretnél menni, még ma felhívom őket, és azonnal elintézem a muszáj papírokat is. Holnap, legkésőbb holnapután már gépen lehetsz.

Akiban azonnal megszületett a döntés.

- Nagyon jól hangzik apa, úgyhogy csörrenj rá a kedvemért a kapcsolataidra a kedvemért, hogy minél hamarabb repülnék egyet a világ körül.

Beszélgetések I

 

- Kou – chan, milyen kellemes meglepetés. Ezer éve nem jártál a kuckómban. Gyere, gyere beljebb! - mosolygott szélesen Hii – chan kedves vendégére az ajtóban. Bent egy kis szoba közepén lévő kandallóban vígan táncoltak a lángok, meleg fényt árasztva, ami most az ajtó előtti utat és azt szegélyező bájos kertet is narancsfénybe vonta. A lány ráfogott az elf karjára, és beljebb tessékelte, majd elvette tőle a kabátját, hogy a fogasra akassza, miközben Kou lerogyott az egyik kényelmes fotelba, ahonnan szétnézett, és megállapította, hogy itt semmi sem változott az elmúlt hét óta, amit Hikari némi költői túlzással ezer évnek titulált. A házacskáról üvöltött, hogy női kéz rendezte be, finom volt, színes, merész és huncut, pont mint a gazdája, megvidámította még az ő elnehezedett szívét is. Néha azt képzelte, hogy ide a bánat nem teheti be a lábát, vagy ha mégis megpróbálná Hii-chan páros lábbal rugdosná vissza oda, ahonnan jött. Szeretett itt lenni, jobban otthonának érezte, mint a saját lakhelyét, most pedig főleg szüksége volt erre az enyhet adó helyre, de még jobban a barátjára. Megérkezett Hikari is, tálcán teát és némi süteményt egyensúlyozott, ő maga is édes szájú volt, valamint azzal is tisztában volt, hogy a herceg sem veti meg a finom falatokat. Miközben tálalt Kou szemügyre vehette. Aranyhaja egy bájos kis copfban hullott a vállára, barna szeme vidáman csillogott, arcán mindig ott ült egy kis pír, ahogy a szája sarkában egy kis mosoly,  a szoknyája pedig szinte éteri kecsességgel lengte körbe alakját, a fodrok Hikari lépéseinek ritmusára lengtek ide - oda. Aki nem ismerte, csak látta, azt hihette, hogy egy bohó fiatal lányka, akinek semmi gondja az életben és másért sem jött világra, minthogy napról napra örüljön a szép dolgoknak, ő maga viszont pontosan tudta, hogy az édes külső veszedelmes belsőt takar. Nagy ereje volt, hiába volt lenézett a faja, ha egy kicsit ambiciózusabb már a népe vezetőjévé válhatott volna. Ezenkívül nem látott senkit mesteribben bánni az íjjal, mint ezt a leányt, ha valakit vagy valamit célba vett, nem menekülhetett előle. Használni ezt a képességét sem szerette, de ha valaki sarokba szorította, az életét vagy a szerettei életét fenyegette, annak nem kegyelmezett. Közben a kisasszony megérkezett, majd miután megszabadult terhétől leült Kouval szemben és ráragyogott.

- Mesélj, mi járatban vagy ilyen kései órán errefelé, ahol a madár se jár. Nem úgy volt, hogy ma azon a koncerten veszel részt a kis barátod társaságában, amit az a kölyök ad? Most komolyan Kou -chan, szinte el sem hiszem, hogy miket művelsz az utóbbi időben, mintha nem is te lennél, alig ismerek rád. Magamról előbb feltételeznék ilyesmit. - mosolyodott el a hölgy huncutul, mialatt felemelte a teáscsészéjét.

- Hii-chan – morrant fenyegetően Kou, de Hikari ezen is csak kuncogott, aminek hatására Kou is megenyhült és megeresztett egy vérszegény mosolyt, - Nem te vagy az egyetlen, akinek a szájából elhangzott ez a mondat. - A hölgy viszonozta a mosolyt, aztán egy picit megkomolyodott.

- Tudod, Kou – chan megváltoztál az elmúlt évek alatt és bár még mindig tartok ettől a fiútól bizonyos okok miatt, jó látni, hogy időnként ismét képes vagy az örömre. Szóval, szerintem legfőbb ideje lenne megismerkednem vele.

- Azt hiszem ez az érzés kölcsönös, tegnapelőtt Kira is mondott valami hasonlót, azonban a ma történtek fényében vajmi kevés esélyét látom nemhogy a megismerkedéseteknek, de még annak is, hogy én meg ő túl sok szót váltsunk a közeli és távoli jövőben.

- Oké, Kou – chan, először is, elég régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy kijelenthessem, ismerlek, mint a tenyeremet, de amikor elkezdesz magadnak morogni, azt még én sem értem, tehát mielőtt megismétled az utolsó félmondatod, világosíts fel az előzményekről, hogy én is érdemben hozzászólhassak

- Ha már így felhoztad azt a kölyköt.... Nem egészen egy órája annyira gyűlöltem, hogyha lehetőségem lett volna rá, kioltom az életét 1500 ember színe előtt. Ismered a hatalmat, amit birtoklok, az emberekéhez képest elég jelentős, ha igazán akarom, azelőtt halott lett volna, hogy lehetősége lett volna észrevenni, és senkinek fogalma sem lenne róla, hogy mi történt vele, még talán Kira sem sejtené. Az igazat megvallva még most sem tudom, mily felsőbb hatalom tartott vissza a vérengzéstől, talán csak annyi, hogy a kölyök halála Kira szívét darabokra zúzta volna. Azóta persze ez elmúlt, volt időm lehiggadni és gondolkodni.. Idefelé sok mindennel számot vetettem. Fájdalmas és megalázó volt a felismerés, hogy saját magam vagyok talán a leghibásabb abban, hogy idáig fajultak az események. - nevetett fel kényszeredetten az elf – Izaya – kun ma színt vallott, és eléggé rendhagyó módját választotta ennek. Nem sok olyan sztárpalántát ismertem meg rövid emberlétem során, aki a debütáló koncertjén jelenti be a közönségének, hogy szerelmes a mit sem sejtő dalszövegírójába, aki nem mellesleg egy srác.

Hikari szeme elkerekedett, néhány pillanatig kereste a szavakat.

- Na erre nem számítottam. - vette fel a beszélgetés fonalát, miután újra megtalálta a hangját. - Kou – chan én őszintén átérzem a fájdalmadat, de azt be kell látnod, ez eléggé hatásos lehetett. Ha nem a te oldaladon állnék, azt hiszem elkötelezett Akira – Izaya fanná váltam volna a vallás pillanatában.

- Nos, ahogy észrevettem, nem lennél egyedül – húzta el a száját Kou. - Szerény véleményem szerint ma este meg is alakult a fanklub, ahova beléphettél volna, hiszen a nagy többség majd elolvadt. Biztos vagyok benne, hogy embereken soha nem fogok eligazodni, a lányokon meg pláne nem, olyan visítozást rendeztek, hogy megspóroltak nekem egy hideg zuhanyt, azonnal magamhoz tértem, viszont szegény Kirának úgy láttam ez sem volt elég.

- Sokkot kapott? - érdeklődött kedvesen Hikari, miközben egy aranyszőke tincset, ami alattomos módon kiszökött a masnival összefogott lófarkából, elsöpört a szeme elől.

- Persze. Csak ő nem vette még észre Izaya - kun milyen érzelmekkel viseltetik iránta, rajta kívül mindenkinek feltűnt - az a kölyök velem ellentétben azért nem túlságosan rejtette véka alá - így aztán teljesen készületlenül érte a dolog. Mit ne mondjak, értékeltem volna, ha ez örök titok marad előtte, de persze ez a feltűnési viszketegségben szenvedő zenészcsemete képtelen volt lakatot tenni a szájára, szóval immár nyílt lapokkal játszik. Azt hiszem, hogy a mi bajos triónkban ő az egyetlen, aki emígyen tesz, ezt azért értékelem benne, mert lehet, hogy neveletlen és nagyszájú, de tisztességes és becsületes, nálam legalábbis tisztességesebb és becsületesebb.

- Szóval ő vallott, ami miatt tudtán kívül kockára tette az életét, Akira - kunt megkörnyékezte egy kellemes szívroham, te pedig, miután lecsihadtál és ezáltal letettél gyilkos szándékodról, idejöttél és közben arra jutottál, hogy te vagy a hunyó ebben a történetben, ami már lassan egy dimenzióközi szappanoperává növi ki magát, amit biztosan nem leplezett büszkeséggel figyelne kedves családod, hiszen ők annyira odáig vannak a szép érzelmekért. Képzelem, mit élhetett át az a szerencsétlen a színpadon, mikor rászakadt a valóság, vagy legalábbis annak a töredéke, és bele sem merek gondolni, mit élne át, ha teljesen tisztán látna.

- Hii- chan, az az igazság, hogy még én sem látok teljesen tisztán. Ismerem a saját érzéseim, ismerem Izaya – kun érzéseit Kira iránt, de arról fogalmam sincs Izaya – kun mit sejt vagy tud az én érzéseimről és hogy kié Kira szíve. Közel állok hozzá, ez vitathatatlan tény, sőt sejtem hogy többet is jelentek neki, mint egy barát, de ezt sohasem tisztáztuk, és itt váltam a te szavaiddal élve én a hunyóvá.

- Bevallom, még mindig nem igazán értem, hova akarsz kilyukadni Kou - chan – ráncolta meg a szemöldökét Hikari.

- Meg fogsz lepődni, de tulajdonképpen Shizukánál kell kezdenem a magyarázatot.

- Meg fogsz lepődni, de nem hogy nem lepődtem meg, pontosan sejtettem, hogy nála kell kezdened a magyarázatot. Mindig nála kezded. Beszéltél róla valaha Akira - kunnak?

- Nem igazán. Említettem neki, hogy volt valaki a múltamban, aki még most is hatással van rám, és tudja, ember volt, úgy vélem, azt is kitalálta abból a néhány megjegyzésből, hogy viszonyunk volt, de részletesen soha nem beszéltem neki életem ezen szakaszáról. Shizu halála után rettegtem, inkább vállaltam az önkéntes száműzetést, minthogy még egyszer vállalnom kelljen a veszteséget. Eltemettem a szép napok emlékét jó mélyre, aminek következtében az idők folyamán elfelejtettem, hogy sokkal több jóban volt mellette részem, mint rosszban. Mikor megismerkedtem Akira - kunnal még gyermek volt. Sokat emlegettem neked már akkoriban is őt, így nem nem árulok el újdonságot, mikor azt mondom, hogy okkal ugyan, de bizalmatlan volt, távolságtartó, mélyen megsebzett. Ő is ugyanúgy félt a veszteségtől, mint én, szóval, ha engem kérdezel, így utólag visszatekintve a megtett közös útra azt kell mondjam, kész csoda, hogy a kettőnk sorsa összeforrt. Aztán valahogy mégis egymás gyógyítói lettünk. Mostanában azon az állásponton vagyok, hogy soha semmi nem történik véletlenül, szóval - ennyi év távlatából már világos - a mi találkozásunk sem volt a végzet szeszélyes, céltalan játéka. Megjegyezted, hogy megváltoztam, de nem csak én, hanem ő is. Hogy magyarázzam el, hogy te is megértsd, amit mellette átéltem? Olyan nehéz szavakba önteni. Abba a fiúba, akit én megismertem Izaya - kun nem látott volna semmit egy szemüveges könyvmolyon kívül, mert nem engedett volna neki látni semmit. Kinyílt, vagy legalábbis elkezdett kinyílni, bár még nem érte el ragyogása csúcsát, ott van benne az a csodálatos ember, akivé válni fog, amiből én - minek is nevezted akkoriban? - ösztönösen megéreztem valamit kilenc évvel ezelőtt. Bocsánat, kicsit csapongok - ez sem jellemző rám túlzottan igaz? - de tényleg rettentő nehéz ezeket az érzéseket szavakba foglalni. Valahogy ezzel a fiúval semmi sem tűnik egyszerűnek.

- Ma este már többedjére mondtad ki Shizu nevét. Erre az elvesztése óta nem voltál képes.

- Itt van a kutya elásva Hii-chan. Ma este először tudok róla beszélni ilyen nyíltan, eddig még senkinek sem beszéltem róla, pedig előtted nincs titkom vele kapcsolatban. Sok okom volt rá, miért nem fogok Kirának az érzéseimről beszélni, de a legtöbb csak ócska kifogás volt, hogy elrejtse az egyetlen igazi okot, Shizut. Azt, hogy nem voltam még túl rajta, féltem, de már nem attól a veszteségtől, amit a szeretett társ hiánya okoz, hanem attól, hogyha elengedem, semmim sem marad az emberi énemből, amivel ő ajándékozott meg. Ő tartotta bennem életben, és ha elengedem, akkor azt is elvesztem. Érted már, miért nem lett volna jogos Izaya - kunt büntetni? Ő nem tehet az érzéseiről, pont úgy, ahogy senki más sem. Én puskáztam el a saját esélyemet, már ha lett volna egyáltalán azzal, hogy hitegettem magam, mert nem volt erőm és bátorságom mélyen magamba nézni. Eljátszottam a dráma királyt, aki nagy önzetlenül átadja a terepet másnak, holott csak a saját önzőségem elégítettem ki. Na erre viszont biztos büszke lenne az apám.

Hikari most hosszan hallgatott, a csendet csak a tűzben pattogó fa hangja törte meg. A démonlány sok mindenre gondolt, kicsit visszament a múltba, elidőzött Shizunál, maga elé idézte az alakját, az arcát és a mosolyát, amit hűségesen őrzött magában Kousuke helyett is. Aztán visszatalált a jelenbe, az elhangzottakon is eltöprengett. Noha ő személyesen nem ismerete Akirát, csak annak a kisfiúnak a képe élt benne, akit egyszer, nagyon régen, talán évszázadokkal ezelőtt meglesett, Kou beszámolóiból azért őt is maga elé tudta idézni. Két ennél különbözőbb embert, mint Shizu és Akira talán nem hordott még hátán a föld. Shizu a tündöklő napfény, Akira az ezüstös holdsugár, Shizu a meleg nyári nap, Akira a mély, ugyanakkor balzsamos éjszaka, és Kounak mindkettőre szüksége volt, ám ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat, újrakezdte volna Akirával azoknak a tapasztalatoknak a birtokában, amit Shizuval sajátított el, nem tett semmit, ami pedig ezt motiválta a félelem, hogy két szék közül a pad alá esik.

- Jól belemásztál ebbe Kou – chan - szólalt meg végül. - Honnan veszed egyébként, hogy túl késő rendbe hozni a dolgokat? Hiszen még csak Izaya vallott, Akira nem válaszolt, még fordulhat a kocka.

- Nem - rázta meg a fejét Kou. - Ez most már velem száll a sírba. Izaya - kun meglépte, amit én nem mertem. Joga van hozzá, hogy úgy kapjon választ, hogy én nem befolyásolom Kirát sehogy. Életem legbölcsebb döntése volt, hogy mikor tanácsért fordult ma este hozzám, befogtam a számat.

- Megbuggyantál? - szisszent fel a szőkeség - Miféle indítékod van rá, hogy az ellenlábasodnak ekkora előnyt adj?

- Tartozom ennyivel Izaya – kunnek.

- Kou – chan megáll az eszem. Mióta játszol te ilyen tisztán, ha arról van szó, hogy elcsábíts valakit, főleg, ha az életed második igazija? Bezzeg, ha csak alkalmi kis kalandokról van szó nem nagyon érdekel, hogy kinek mivel tartozol, mert ha foglalkoznál vele nem átkozná számos megcsalt kedves a neved. Azt hiszed vak vagyok és süket? Ugyan te diszkréten hallgatsz a kis ügyeidről, de mostanában szárnyra kapott jó néhány pletyka a démonvilágban. Azt suttogják, valóságos ámokfutásba kezdtél, nem válogatsz, aki akar, jöhet, és nem arról vagy híres, hogy tapintatosan elküldöd az illetőt, ha esetleg kiderül, hogy nem a - hogy is mondják az emberek? - szinglik boldog életét éli. Ebből egyenesen következik, hogy páran beléd mártanák a kardjukat, ha tehetnék, mert hozzányúltál a tulajdonukhoz. És ez csak a démonvilág, mi lehet az emberekkel a helyzet, ott vajon hány elárult szerető szívét törhetted össze? Szóval most mi ez az Izaya - kun kedvéért visszavonulok duma?

- Az, hogy azok nem számítanak, nem jelentenek semmit, egy rakás idegen az összes. - csattant Kou, szinte már kiabált, Hikari nagyon régen nem látta ennyire feldúltnak barátját. Pont ezért nem is szólt közbe, egyszerűen hagyta, hogy kitörjön Kouból a fájdalom, hogy fogalmazzon meg mindent, ami a szívét nyomta - Nem is ismerem őket, nem tudok róluk semmit, mit szeretnek, mit utálnak, mi a kedvenc színük, mi a legszebb és a legrosszabb emlékük, az meg főleg nem érdekel várja- e őket otthon valaki, mert ahhoz a valakihez még annyira sincs közöm, mint az aktuális ágymelegítőmhöz. Nem vagyok szent Hikari, és eljött az a pont, amikor már annyira elviselhetetlen volt ez az egész, hogy kellett valami figyelemelterelés. Igen, kifordultam magamból, néha már nekem magamnak sincs fogalmam róla ki vagyok, változok, de elképzelni sem tudom, hogy ennek az útnak a végére kivé válok. Jó ideje élek már, öreg vagyok, illene tudnom magamról milyen eseményekre hogyan reagálok, el kellett volna jutom arra a szintre, hogy ne történjenek velem váratlan események, ehhez képest nézd meg hol tartok. Kira most dönteni fog, nekem pedig túl fontos ahhoz, hogy befolyásoljam, sőt valahol azt a kölyköt is megkedveltem annyira, hogy tekintettel legyek rá. És ha bekövetkezik a legrosszabb, ha igent mond Izayának két lehetőség van: elszakadok tőle végleg vagy mellette maradok, de mind a kettő fel fog emészteni, és egyszer eljön az a nap, hogy valaki olyan párját nyúlom le, aki nem csak akar megölni, de meg is teszi, mert nem fél a hatalmamtól, hisz jóval erősebb nálam. És, ha nemet mond, mit teszek? Valljak be mindent, lesz erőm kockáztatni, vagy maradok gyáva, de akkor számolok a lehetőséggel, hogy felbukkan egy második, esetleg egy harmadik, aki megmozdít Kirában valamit. - temette a kezébe az arcát Kou. Legszívesebben zokogni kezdett volna a tehetetlenségtől. Hikarinak is kemény munkájába került, hogy visszafojtsa a könnyeit, ugyanis fehérelfek hercegét talán még soha nem látta ennyire emberinek, mint abban a pillanatban.

- Kou - chan - érintette meg végül finoman Kousuke kezét a lány majd egy végtelen gyengéd mozdulattal elhúzta az arca elől és saját tenyerébe fogta. - Én nem tudok neked tanácsot adni, vagy pontosabban nem merek, nem érzem magam elég bölcsnek hozzá, épp ezért csak annyit mondok, hogy legyen elég minden napnak a maga baja, ne bánkódj előre a holnapon. A következő lépés ezek szerint Akira – kuné, addig tehetetlen vagy. Maradj itt éjszakára, elkészítem a vendégszobát és valami vacsorafélét is, mert ez a kis ropogtatnivaló nem tölti meg a hasadat.

- Hii-chan, köszönöm, hogy meghallgattál.

- Bár többet is adhatnék, de most ennyi telik tőlem.

- Ennyi pont elég nekem. Köszönök..mindent.

Koncert

- Elviselhetetlen zaj, visongó tinilányok, akik majd kiugranak a bőrükből örömükben, csak tudnám miért, hőség, sorbanállás és én mégis megint itt vagyok, csakis kizárólag a te kedvedért. Ugye kellőképpen értékeled az áldozatom? Valamint áruld már el nekem, ha van V.I.P. jegyünk közvetlenül a színpad elé, mi a csudát keresünk még a tömeg közepén? - zsörtölődött Kou. Nagyjából azóta háborgott, hogy megérkeztek a város egyik „kisebb” sportcsarnokához és meglátták a valóban hosszan kígyózó sort.

- Sajnálom Kousuke – san, tudom, hogy ezt nehezen viseli, mivel még mindig nem szokta meg a sokadalmat, de a jegyünket még így is be kell mutatni, nem engednek minket csak úgy be. Nagyon kérem legyen egy kis türelemmel. Bocsánatot kérek, hiszen miattam értünk ide ilyen későn, ha korábban elkészülök nem kellene ennyit itt ácsorognunk. Azonban meg kell valljam, nagyon boldoggá tesz, hogy ilyen sok ember kíváncsi Izaya – kunra és a The fragrance of Roses-re, már csak azért is, mert az én szövegeimnek is szerepe van ebben a sikerben. - nyugtatta a nyűgös elfet Akira. - Ráadásul ez az első komoly koncertjük, ami nem egy apró pubban zajlik, és nem csak száz ember látja. Képzelje, Izaya – kun tegnap este újságolta, hogy minden jegy elkelt, tehát olyan 1500 fős közönségre számítanak, mindnyájan nagyon izgulnak.

- Meg ne sértődj Kira, de biztosra veszem, hogy te még náluk is izgatottabb vagy.

- Igaza van, de azt hiszem, valahol ez érthető. Annyira szeretném, ha teljesülne az álmuk. Megérdemelnék, keményen megdolgoztak a sikerért, bár azért mindig lesz bennem némi félsz miattuk. A szórakoztató ipar nem egy veszélytelen dolog, tele van csábítással, a sok munka, a feszített tempó, amit drogokkal, alkohollal akarnak csillapítani. Ha ezekre gondolok kiráz a hideg...... nézze, nézze csak, most is tiszta libabőr a karom. - mutogatta Kounak a felsőből kilátszó tejfehér karját. Mellesleg a fiú eszméletlen jól, vágykeltően, mégis annyira bájosan ártatlanul nézett ki abban az egyszerű szabású, ejtett vállú fekete, ezüsttel átszőtt felsőben és sötét, alakkövető farmerben, hogy most is több domina külsejű, vadabb leányzó és néhány kétes kinézetű fickó is rajta felejtette a pillantását. El is határozta, hogy egy tapodtat sem mozdul mellőle, így hát ugyan az érintettel nem közölte, de kinevezte magát Akira Cortelli – kun személyi testőrévé ártatlanságának megóvása érdekében, na meg persze némi önző érdekből.

- Az a véleményem, hogy annak a lókötőnek megvan a magához való esze, ahogy a bandája többi tagjának, nem gondolnám, hogy aggódnod kellene miattuk. - morogta az elf és Aki kifejezetten gonoszkás mosolyán láttán még inkább elment az élettől a kedve – Ha vissza merészeled neki mondani, akkor agyon foglak csapni, annak ellenére, hogy meglehetősen kedvellek. - fenyegetőzött - Nem igazán az a fajta ember, aki belopná magát a szívembe egyébként sem, de ismersz, nem szoktam a személyes érzelmeim miatt félredobni a racionalitást és tetszik nekem vagy sem, okos kölyök, olyan, aki a jég hátán is megél, és érzi a határokat. Feszegetni fogja őket, de átlépni nem. És biztos vagyok benne, hogy nem barátkozna senkivel, aki ugyanerre nem képes.

- Hallgatok erről a beszélgetésről, mint a sír, pusztán azért, mert én is meglehetősen kedvelem magát, bár azért Izaya – kun arckifejezésére kíváncsi lennék, miután ezt meghallgatta. - kuncogott a fiú – Mindenesetre köszönöm Kousuke – san, kicsit megnyugtatott, úgy vettem észre, jó emberismerő, bízom az ítéletében.

- Volt rá néhány évtizedem, hogy kitapasztaljam az efféle dolgokat, megfigyelés kérdése az egész. Rengeteget elárul egy élőlényről néhány apróság is.

- És rólam mit gondol? Érdekelne milyen embernek tart ennyi idő után.

- Ezt aztán végképp megtartom magamnak, legyen elég, hogy Izaya – kunhoz hasonlóan én sem barátkoznék olyan valakivel, aki nem üti meg a mércémet, főleg akkor nem, ha ember az istenadta. - pillantott a fiúra Kousuke a létező legdölyfösebb, leghercegibb tekintetével, amire ismételten csak a fiú nevetése volt a válasz és egy apró meghajlás köszönetképpen. Élvezte, hogy meg tudja nevettetni Kirát a mókázásával, amit egyre gyakrabban engedett meg magának. Már majdnem elfelejtette, hogy van humorérzéke.

Két óra múlva ott tombolt Akival, és kimondhatatlanul büszke volt a mellett ugrabugráló fiúra, hiszen a szövegek több, mint zseniálisak voltak, néhány sorba annyi érzelmet tudott belecsempészni, annyi gondolatot, legyen szó vidám vagy mélabúsabb dalokról, egészen az egészen sötét hangulatúakig. Biztos volt benne, hogy a banda fele ekkora sikert sem tudott volna elérni ezek nélkül a szövegek nélkül. És abban sem kételkedett, hogy a fiú, bármennyire élvezi az életét, őrlődik, hogy mi legyen a jövőjével. Mikor valahogy erre terelődött köztük a szó, képtelen volt nem észrevenni, hogy Kira mosolya több, mint erőltetett lesz, és időközben arra is rájött az elejtett félmondatokból, hogy úgy érzi előbb – utóbb választani kell a színészet és a zenekar között. Szerette volna, ha ezt is meg tudják beszélni, de azt is elfogadta, hogy talán erre nem ő a megfelelő személy, hiszen a saját világa merőben máshogy működik, mint a fiúé, és akármilyen mély bizalom van köztük pont emiatt néhány biztató szón kívül nem tudna érdemi tanácsot adni neki. Nyilvánvalóan Izaya – kun érintettség okán szintén alkalmatlan ennek a kérdésnek a megvitatására, szóval így egyelőre magában rágja a dolgokat. Úgy látta maga előtt, mi futkározik a fiú fejében háttérprogramként a legvidámabb pillanatokban is, mint ahogy The fragrance of Roses tagjait a kivetítőn. Mit áldozzon fel? Legyen hűséges a barátjához, hiszen végül is a dalszövegírást is szívesen csinálja, vagy legyen önző és tartson ki a gyermekkori álma mellett, amiért már annyit megtett és kockáztassa azt, hogy a számára egyik legkedvesebb ember lelkébe tiporjon, sőt mi több cserbenhagyja? Kemény kérdés volt, de előbb – utóbb Aki dönteni fog, mert dönteni kell, abban pedig már csak reménykedhetett, hogy nem fogja megbánni és a jó úton indul el.

A koncertnek végül fergeteges sikere lett, háromszor tapsolták vissza a bandát, sőt ha a közönségen múlik, lett volna negyedik felvonás is. Hatalmas tapssal jutalmaztak minden számot, és a végén sem akart szűnni a tapsvihar. Az együttes tagjai láthatóan kimerülten, de euforikus állapotban álltak a színpadon és mély meghajlásokkal fogadták a közönség tetszését, aztán Izaya – kun valami olyasmit művelt, amire sem ő, sem az érintett nem számított legvadabb álmaiban sem. Egyszerűen kikanalazta Akit az első sorból maga mellé, majd pár szót intézett az nézőtéren lévő fiúknak és lányoknak.

- Helló, jó estét mindenkinek, aki ma eljött. Szavakkal lehetetlen kifejezni, mit érzünk most, ami a legközelebb áll az igazsághoz, hogy kurvára boldogok vagyunk. - Kou felnevetett, mikor észrevette, hogy Izaya – kun az ízes káromkodásért meg is kapta a jutalmát Akitól egy szépen kivitelezett bokánrugás képében, aztán viszont az ezt követő események letörölték az arcáról a mosolyt jó időre – Mielőtt lehúzzuk a rolót máról, még szeretném, ha megismernétek azt az embert, akinek a szövegeinket köszönhetjük. Hadd mutassam be nektek Akira Cortelli – kunt, aki a szövegeinkért illetve értünk felelős, ő a mi őrangyalunk és nem utolsó sorban az a fiú, akibe szerelmes vagyok.

Hirtelen olyan csönd lett a teremben, hogy tényleg lehetett volna hallani egy légy zümmögését is, Izaya – kun fél másodperc alatt elhallgattatta az addig tomboló közönséget. A menedzserük láthatóan szívrohamot kapott, Akira olyan sápadtságot produkált, hogy őt látva a hófehér szégyenkezve elbujdosott, ráadásul még a lélegzete is elállt, szó szerint, Kou sokkos állapotba került, a színpadon várakozó srácok pedig antipatikus nyugalommal vették tudomásul, hogy önfejű vezérük ismét fejjel rohant a falnak, ami magával sodorhatja mindannyiuk épp csak induló karrierjét, hiszen rögtön az első nagykoncerten bejelenteni, hogy egy fiút szeret gyakorlatilag egyenlő volt a szakmai öngyilkossággal. Egyedül Izaya – kun álldogált nyugodtan, mintha nem mondott volna semmi különöset, csupán bejelentette volna, mikor lesz a következő koncert. És hogy még inkább megkavarja az állóvizet, folytatta tovább zavarbaejtő vallomását, és komolyságát mi sem bizonyította jobban, minthogy elhagyta a megszokott szlenges dumáját és szinte irodalmi magaslatokban szárnyalt.

- Mindig is őszinte embernek tartottam magamat, épp ezért nem érezném helyesnek, hogy magamat megtagadva belehazudjak a szemetekbe, vagy, mint egy ostoba sorozatsztár játsszam a macsó, nőcsábász rocksztár szerepét. Nem nekem való ez, és nektek is tartoztam az igazsággal, mert ha ti nem lennétek, nem állhatnék most itt. Ha emiatt elfordultok tőlem és megfeneklik a banda, úgy elfogadom, bár legalább ezer bocsánatkéréssel fogok tartozni a munkatársaimnak, akik végig mellettem álltak és vállt vállnak vetve küzdöttek velem. Ezen felül Akira – kunt sem akarom tovább áltatni – fordult a még mindig levegőért kapkodó és hullafehér fiú felé. - Tisztában vagyok vele, hogy semmit sem vettél észre az érzéseimből, ismerlek már annyira, hogy tudjam, a saját világodban remekül elvagy, és fogalmad sem volt arról, hogy mit akarok a tudomásodra hozni a célzásokkal, érintésekkel, így most nem hagysz nekem más lehetőséget, mint hogy szemtől – szembe valljak. Nem kell most választ adnod, annyi időt adok, amennyire szükséged van. Nem kérek mást, csak egy esélyt tőled arra, hogy meggyőzzelek milyen jól járnál velem párodként is. - beszéd közben valahogy észrevétlenül a kezébe fogta Kira reszkető kezét, és a rajongó tömeg azon vette észre magát, hogy egy csodálatosan bensőséges szerelmi vallomás közepén vannak, aminek résztvevői, mintha nem is lennének tudatában a másik 1500 jelenlétének. A varázst a kitörő éljenzés szakította meg, a fanyalgók hangját teljesen elnyomta a kurjongatók kórusa, akik arra biztatták Akirát, hogy mondjon igent a frontembernek. Kou ebből semmit nem érzékelt, csak figyelte a szerelmét, ahogy kéz a kézben áll egy másik fiúval és közben szépen lassan összetört benne minden, kiüresedett. Pillanatok alatt lett az évek hosszú során megszerzett tavaszából ismét zord tél, sőt talán most még zordabb, mint ami azon a régi napon kezdődött el, aminek Akira érkezése vetett véget. Akármennyit mondogatta magának, hogy ez be fog következni, akármennyire készült rá, most rájött, hogy ezt nem fogja kiheverni soha, hiszen a szíve mélyén minden nagylelkű lemondás és észérv dacára reménykedett a közös jövőben. Ott állt kisemmizve és tudta, hogy mostantól neki kell színjátékot játszani, olyat, amit Izaya – kun el sem tud képzelni, olyat, amit talán még Kira sem tudna, annak dacára sem, hogy kevés nála jobb színésszel találkozott. Nem volt képes felidézni, hogy jutott el a banda öltözőjébe, csak arra eszmélt, hogy a még mindig halálosan zavarban lévő, háttérbe húzódott Akira mellett áll, és bátorítóan a kezét szorongatja, ahogy egy legjobb baráthoz illik, közben pedig szépen lassan elvérzett.

A menedzser elváltozott hangon üvöltözött a még mindig túl nyugodt Izaya – kunnal, aki fittyet sem hányva a szidalmakra jólesően pöfékelt.

- Legalább arra vedd a fáradságot, hogy rám nézz, mikor ekkora galibát kevertél - csapott az asztalra az ideges férfi. - Fogalmad sincs milyen következményekkel járhat ez, talán ma dobtál el egy lemezszerződést, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha csak rólad lenne szó, de itt másik öt ember sorsával is játszadozol. Hattal, ha Akira – kunt is beleszámolom, hétfőn nem csak neked kell elviselned az iskolatársak reakcióját, hanem neki is. Végig gondoltad egyáltalán mit kockáztatsz ezzel az egésszel?

- Nem - nyomta el a csikket Izaya - Nem szoktam gondolkodni, általában ösztönösen cselekszem, aztán jön, aminek jönnie kell. Ezek a fiúk mind úgy vállalták a velem közös munkát, hogy ezt tudták rólam, figyelmeztettem őket. Van bennünk annyi tehetség, hogy tiszta lappal mindent elölről kezdjünk, ha ez a lehetőség esetleg elúszott. Mint kifejtettem, nem vagyok hajlandó másnak mutatni magam, mint ami vagyok, és a félrebeszélés sem az én műfajom, szal le lehet szállni rólam. A srácok később elszámoltathatnak, nekik van egyedül joguk hozzá, de most még ehhez is túl fáradt vagyok, szóval én tiplizek, holnap mindenkit körbecsörrentek és megdumáljuk mit zajlott ma itt. Jócakkát mindenkinek!

Ezzel a zárszóval magára kapta a kabátját, zsebre tette a telefonját valamint a pénztárcáját és kilibegett az ajtón, anélkül, hogy bárkire is vetett volna egyetlen kósza pillantást. A többiek is szedelőzködni kezdtek és szépen lassan kiürült a szoba. A menedzser még távozása előtt formálisan bocsánatot kért Akitól, hogy ilyen helyzetbe keveredett, aztán ő is eltűnt a gyéren megvilágított folyosón.

- Nekünk is mennünk kellene Kira, mielőtt bezárnak minket ide egész éjszakára. - noszogatta meg Kou a magához képest is csendes fiút. Felsegítette rá az átmeneti dzsekijét, ráigazította a fejére a sapkáját és finoman a kijárat felé kezdte terelgetni. Útközben nem sok szót váltottak, némán baktattak egymás mellett, egyiküknek sem volt túl sok kedve beszélgetni. Csak Akiráék háza előtt tört meg a köztük feszülő némaság. Kou már a búcsúzkodáshoz készülődött, mikor a fiú megtört tekintettel rápillantott.

- Kousuke – san mit gondol erről a kalamajkáról, amit Izaya – kun okozott?

- Tényleg fontos, én mit gondolok? Engem aztán semmiféleképpen nem érint Kira, neked kell magadban megrágnod a történteket. Nem tudok neked segíteni, nem tudok választ adni helyetted, csak annyit tehetek, hogy támogatlak, akárhogy határozol.

- De..

- Ne – szakította félbe az elf. Gyáva módon másra sem vágyott, minthogy herceghez és harcoshoz méltatlanul megfutamodjon, bár fogalma sem volt róla, hova menekülhetne saját maga elől, hol találhatna enyhet a fájdalmára. Hikari – chanra gondolt, talán nála menedékre lelhetne most is, mint annyiszor már és neki a szívét is kiönthetné. - Kérlek Kira, ne akard, hogy én tanácsoljalak, rossz választás lennék erre a posztra. Tisztában vagy vele, hogyan érzünk egymással Izaya – kun iránt, félek, hogy félrevezetnélek, és ezt nem akarom. - ócska kifogás volt, és hálás volt a sorsnak, legalább azért, hogy a fiú nem volt képes felidézni, mit mondott néhány órával korábban arról, hogy a személyes érzelmei általában nem befolyásolják az értékítéletét. - Most egyedül kell átgondolnod a hogyantovábbot. Menj, rágd át, mérlegelj, aztán dönts, de ne csak ebben. Tedd rendbe az életed minden területét, van rá időd, de ne hagy hátra semmit, kezd tiszta lappal és ahhoz tartsd magad. Na rajta, édesapád már biztos vár, úgy látom ég a lámpa.

- Kousuke – san – a fiú már szinte szűkölt, Kounak pedig megszakadt a szíve aznap este sokadszor. Legszívesebben a karjaiba kapta volna, kifulladásig csókolta volna még el nem tűnik ez a zavarodottság a szemeiből, és aztán magával vitte volna egy lakatlan szigetre, ahol senki sem talált volna rájuk. Mérhetetlenül harugodott Izaya – kunra, nem csak a vallomása miatt, hanem az önzőségéért is, hogy nem csak a társai, de Kira érzéseit sem vette figyelembe. Minden, amit most tehetett, hogy óvatosan, barátilag megölelte és kicsit tartotta, majd kiszakadva az ölelésből halk hangon jó éjszakát kívánt neki.