2013. július 14., vasárnap

Búcsú I.



Búcsú

Aznap délután, miután végzett a pakolással Aki kiment a kiserdőbe, a fájuk alá. Nem bírt otthon maradni. Remélte, hogy ott találja Kout, és sikerül belőle kiszedni valamit, ami segítene rajta egy kicsit, azonkívül maga szerette volna elmondani neki, mire jutott, semmiképpen sem akart búcsú nélkül elindulni. Épp ezért érzett csalódottságot, mikor a határozottan elhagyatott helyre megérkezett, hazamenni viszont nem volt kedve, ezért leült a fa tövében, fejét a térdeire hajtotta és felkuncogott, de nem volt abban semmi vidámság, inkább keserűség színezte. Magán nevetett. Úgy vélte, hogy nem is ő lenne, ha ez nem vele történt volna meg, belecsöppent egy olyan szituációba, amit tapasztalatlansága okán nem tudott kezelni. Arcát simogatta a nap fénye, még volt ereje, ritkán volt ilyen kellemes őszük, és ez arra emlékeztette, mikor fordulatot vett a sorsa. Annyira belemerült a csodás naplementében való gyönyörködésbe, hogy észre sem vette, mikor megérkezett az, akit annyira várt. Kou megállt tőle néhány méternyire és egy fának támaszkodva figyelte a fiút. Valahogy olyan távolinak érezte, mintha csak egy álomkép lett volna, ami eloszlik, ha megmozdul. Volt egy pillanat, amikor  ismét felötlött benne a menekülés gondolata, de aztán elszégyellte magát, végtére is herceg, akiben kellett volna lennie annyi méltóságnak, hogy nem menekül állandóan, hiszen, ennek köszönhetően jutottak idáig. Összeszedte magát, a fiú mögé lépett, és óvatosan, nehogy felijessze a vállára tette a kezét, de Akira még így is összerezzent.
- Kousuke – san. - nézett fel rá, de most nem futotta mosolyra, ez nem az az idő, talán egyszer majd ismét eljön, de nem ma. - Azt hittem nem is jön, már indulni készültem, csak elvarázsolt ez a szépséges naplemente.
- Észrevettem Kira, tényleg lélegzetelállító. - bólintott rá az elf, és helyet foglalt mellette – Magam is nagyon szeretem az őszi naplementéket, úgy vettem észre sokkal élettelibbek, mint az összes többi évszakban.
- Valóban? Sajnos nekem csak az jut róluk eszembe, hogy közeleg a tél.
- Már régóta rá akartam kérdezni valamire, azonban soha nem találtam ár megfelelő alkalmat. Miért utálod annyira a telet Kira, túl azon, hogy fázol a hidegben?
- Mert eltűnnek a színek, az illatok és a hangok. Túl nagy a csend, minden téli álmot alszik, az emberek maguk is szűkszavúakká válnak, sok a sötétség és a színtelenség. Minden más évszak kedves, de ő nem. A tavasz tréfamester, a tél hát mögé bújva sokszor megcsal engem. Egyik nap úgy érzem, mintha melegebbé vált az idő, a nap kikukucskált a felhők mögül, és elkezdek örülni, hogy közel a tél vége. Aztán másnap hó esik újra, a sál és a sapka, aminek előző nap már készítettem a zsákot, hogy a többi téli holmival eltűnnek egy időre, ismét jó szolgálatot tesz, én pedig szép csendben lemondok arról, hogy már valaha is véget ér a zord idő és mert beleszoktam ebbe a monotonalitásba, fel sem figyelek a hótakaró alól figyelő kicsiny hóvirágra, csak megyek előre, pedig  ő az, aki  minden szónál ékesebben hirdeti, ne add fel, itt van már, amire annyira vágysz, az ajtóban kopogtat. Aztán egyszer csak azon kapom magamat, hogy már elég a könnyű tavaszi kabát, majd észreveszek néhány rügyet a fákon, elcsodálkozom, hogy kerültek ezek ide, és utána, szinte meglepetésszerűen megjelennek az illatok, ami a föld és a fák virágba borulásának köszönhető. Visszajönnek a költöző madarak, felébrednek az állatok, és az emberek is, újra sok lesz a fény, ezt szeretem abban az évszakban a legjobban. A nyár az élet. Az utcán mindig emberekbe botlok, akik vidáman trécselnek apró semmiségekről, még késő este is hallani innen – onnan egy – egy feltörő nevetést. Tudja ilyenkor sokszor órákig ülök az ablakpárkányon és figyelem a világot, közben pedig a szél elsodorja hozzám a nyár édes illatait, a gyümölcsök és virágok szívfájdítóan kedves aromáját. Az ősz a búcsú. Bár színes lesz minden,  és tényleg gyönyörű, de szomorú, mert készül már mögötte a tél, fogy a fény, elhalkul először a táj, aztán az emberek.. A december még nem is olyan rossz, ugyan a napot felváltják a színpompába öltöztetett házak díszvilágításai, a a virágok illatát pedig a mézeskalács konyhából kiosonó illata, azonban emberek ünnepelnek szinte egész hónapban, még kicsit ugyan fakultan, de nevetnek, egymásra mosolyognak, aztán viszont végleg elcsendesedik minden. És ettől a csendtől félek. Rám telepszik, mint egy vastag takaró, süket és vak leszek tőle, elveszek, úgy érzem, hogy egyedül maradtam, megint egy rettegő, tehetetlen kisgyermeknek érzem magam, hát emiatt félem ezt az évszakot szinte minden másnál jobban.
- Még soha nem gondoltam így a télre. Nekem egy kedves évszak, igaz csöndes, de kellemesen csöndes. Időt ad az elmélkedésre, a befelé fordulásra. Számomra a megtisztulás évszaka.
- Hm, tudja, mostanában gyakran kapom magam azon, hogy eltöprengek, mi volt az oka a mi barátságunknak, mikor annyi mindenben különbözünk. 
- Megkérdőjelezed a kapcsolatunk létjogosultságát? - fordult felé Kou megdöbbenéssel az arcán. Sok mindenre számított, de erre nem. Bízott benne, hogy akármilyen irányt is vesz Aki élete, akárhogy határoz, neki mindig lesz helye benne, ha másképp nem, mint egy barát. Elkeseredett és kicsit dühös is lett, hiszen ez a fiú közeledett felé, megszelídítette és most ott hagyja félholtan az út szélén, mint ahogy az emberek szokták kirakni az életükből a megunt, feleslegessé vált házikedvenceiket. Aztán elszégyellte magát, hiszen tisztában volt vele, hogy Akira nem olyan. Hogy soha nem tenne ilyen becstelenséget szándékosan. Már csak azért sem, mert nem árulta el neki, milyen sokat adott a kezébe. Soha nem mondta el neki, mit kapott tőle. És soha nem mondhatja el, hogy mit venne el. Ez az ő keresztje, neki kell hordania egyedül.
- Nem, szó sincs róla – rázta meg a fejét Aki – Ön egy nagyon fontos része az életemnek, és nem adnám semmi kincsért azt, hogy megismerhettem. A barátomnak tartom, sőt annál is többnek. A családomhoz tartozik. Nem azt akartam kihozni az előbbiből, hogy megbántam, inkább csak egy rácsodálkozás volt, hogy milyen csodás kincset kaptam annak ellenére, hogy milyen kevés esélyem volt erre. És hogy kiskölyökként még fogalmam sem volt igazán a dolgok jelentőségéről, csak mentem a makacs fejem után, ahogy Izaya – kun is tette, szóval így utólag úgy érzem tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért Önre erőltettem magam.
- Ezért soha nem kérj bocsánatot – mosolyodott el megkönnyebbülten Kou és sokadszorra állapította meg, hogy minden nappal eggyel több okot tud felsorakoztatni amellett, hogy miért szeretett bele ebbe a fiúba. - Sőt. Köszönöm, hogy a családod része lehetek. Viszont, ha már így szóba hoztad Izaya – kunt..... Kicsit nyugodtabbnak tűnsz, mint azon az estén.
- Valóban nyugodtabbnak látszom? Akkor tényleg konyítok valamennyit a színjátszáshoz, mert belül tombolok, van még most is bőven olyan pillanat, hogy törni – zúzni lenne kedvem. Izaya – kun tudtán kívül rádöbbentett, hogy itt az ideje állást foglalni több kérdésben is. Szörnyen kényelmes volt a majd lesz valami állapotában leledzeni, de nem mehet így tovább, nekem.... felelősséget kell vállalni magamért. Ezért hálás vagyok neki, bár ezt azért csinálhatta volna kissé kíméletesebben is, nem lettem volna hálátlan miatta – nevetett egy aprót Aki – Beszéltem édesapámmal, kitálaltam neki mindent és tanácsát kértem. Nagyon megértő volt, azt javasolta, ugorjak kicsit haza a nagyszüleimhez, meg a bácsikáimhoz, szívjak egy kis friss levegőt, kicsit feledkezzem meg a dolgaimról. Hátha az új környezet rendbe tesz majd, néhány hét hiányzás az iskolából nem fog hátráltatni, tanulhatok Japánban is. Elfogadtam az ajánlatát.
- Szóval elmész?
- Milyen szépen megfogalmazta, hogy utánam az özönvíz alapon futok, mint a nyúl. Igen, rövid időn belül repülőre ülök, holnap vagy holnapután, csak még el kell intézni néhány formaságot az indulás előtt. Tettem egy ígéretet reggel Izaya – kunek is, miszerint ha hazajövök egyenest választ fogok neki adni.
- Megértem, és bár hiányozni fogsz, úgy vélem jó döntést hoztál. A távolság néha segít. - bólintott helyeslően Kou és komolyan is így gondolta. Mindhármuk számára ez a lehető legjobb, szükségük volt egy kis időre. Gondolatban köszönetet mondott Akira édesapjának a hasznos tanácsért.
- Remélem igaza van. Tudja nem akartam búcsú nélkül elmenni, ezért jöttem, hátha itt találom. Már lemondtam az Önnel való találkozásról, mikor megérkezett. Örülök, hogy lehetőséget adott az elköszönésre. - állt fel Akira, majd biccentett egyet az elf felé. - Viszontlátásra Kousuke – san.
- Siess haza hozzánk Kira – válaszolt már szintén állva a herceg. Egy utolsó viszlát intés után Akira elindult a város felé, ahol akadt még dolga. Kou addig nézett utána, amíg el nem nyelte a fiú alakját a távolság, majd ő is távozott.

Utóirat: Elnézést, hogy ilyen sokáig nem frissítettem, de időközben meghalt a számítógépem egy része, és csak most sikerült visszaszereznem ezt a doksit, de ígérem innentől gyakrabban fogok jelentkezni. ^.^