Búcsú
Aznap délután, miután
végzett a pakolással Aki kiment a kiserdőbe, a fájuk alá. Nem bírt otthon
maradni. Remélte, hogy ott találja Kout, és sikerül belőle kiszedni valamit,
ami segítene rajta egy kicsit, azonkívül maga szerette volna elmondani neki,
mire jutott, semmiképpen sem akart búcsú nélkül elindulni. Épp ezért érzett
csalódottságot, mikor a határozottan elhagyatott helyre megérkezett, hazamenni
viszont nem volt kedve, ezért leült a fa tövében, fejét a térdeire hajtotta és
felkuncogott, de nem volt abban semmi vidámság, inkább keserűség színezte.
Magán nevetett. Úgy vélte, hogy nem is ő lenne, ha ez nem vele történt volna
meg, belecsöppent egy olyan szituációba, amit tapasztalatlansága okán nem
tudott kezelni. Arcát simogatta a nap fénye, még volt ereje, ritkán volt ilyen
kellemes őszük, és ez arra emlékeztette, mikor
fordulatot vett a sorsa. Annyira belemerült a csodás naplementében való
gyönyörködésbe, hogy észre sem vette, mikor megérkezett az, akit annyira várt.
Kou megállt tőle néhány méternyire és egy fának támaszkodva figyelte a fiút.
Valahogy olyan távolinak érezte, mintha csak egy álomkép lett volna, ami
eloszlik, ha megmozdul. Volt egy pillanat, amikor ismét felötlött benne a menekülés gondolata, de
aztán elszégyellte magát, végtére is herceg, akiben kellett volna lennie annyi
méltóságnak, hogy nem menekül állandóan, hiszen, ennek köszönhetően jutottak
idáig. Összeszedte magát, a fiú mögé lépett, és óvatosan, nehogy felijessze a
vállára tette a kezét, de Akira még így is összerezzent.
- Kousuke – san. - nézett fel rá, de most nem futotta
mosolyra, ez nem az az idő, talán egyszer majd ismét eljön, de nem ma. - Azt
hittem nem is jön, már indulni készültem, csak elvarázsolt ez a szépséges
naplemente.
- Észrevettem Kira, tényleg lélegzetelállító. -
bólintott rá az elf, és helyet foglalt mellette – Magam is nagyon szeretem az
őszi naplementéket, úgy vettem észre sokkal élettelibbek, mint az összes többi
évszakban.
- Valóban? Sajnos nekem csak az jut róluk eszembe,
hogy közeleg a tél.
- Már régóta rá akartam kérdezni valamire, azonban
soha nem találtam ár megfelelő alkalmat. Miért utálod annyira a telet Kira, túl
azon, hogy fázol a hidegben?
- Mert eltűnnek a színek, az illatok és a hangok. Túl
nagy a csend, minden téli álmot alszik, az emberek maguk is szűkszavúakká
válnak, sok a sötétség és a színtelenség. Minden más évszak kedves, de ő nem. A
tavasz tréfamester, a tél hát mögé bújva sokszor megcsal engem. Egyik nap úgy
érzem, mintha melegebbé vált az idő, a nap kikukucskált a felhők mögül, és
elkezdek örülni, hogy közel a tél vége. Aztán másnap hó esik újra, a sál és a
sapka, aminek előző nap már készítettem a zsákot, hogy a többi téli holmival
eltűnnek egy időre, ismét jó szolgálatot tesz, én pedig szép csendben lemondok
arról, hogy már valaha is véget ér a zord idő és mert beleszoktam ebbe a
monotonalitásba, fel sem figyelek a hótakaró alól figyelő kicsiny hóvirágra,
csak megyek előre, pedig ő az, aki minden szónál ékesebben hirdeti, ne add fel,
itt van már, amire annyira vágysz, az ajtóban kopogtat. Aztán egyszer csak azon
kapom magamat, hogy már elég a könnyű tavaszi kabát, majd észreveszek néhány
rügyet a fákon, elcsodálkozom, hogy kerültek ezek ide, és utána, szinte
meglepetésszerűen megjelennek az illatok, ami a föld és a fák virágba borulásának
köszönhető. Visszajönnek a költöző madarak, felébrednek az állatok, és az
emberek is, újra sok lesz a fény, ezt szeretem abban az évszakban a legjobban.
A nyár az élet. Az utcán mindig emberekbe botlok, akik vidáman trécselnek apró
semmiségekről, még késő este is hallani innen – onnan egy – egy feltörő
nevetést. Tudja ilyenkor sokszor órákig ülök az ablakpárkányon és figyelem a
világot, közben pedig a szél elsodorja hozzám a nyár édes illatait, a
gyümölcsök és virágok szívfájdítóan kedves aromáját. Az ősz a búcsú. Bár színes
lesz minden, és tényleg gyönyörű, de
szomorú, mert készül már mögötte a tél, fogy a fény, elhalkul először a táj,
aztán az emberek.. A december még nem is olyan rossz, ugyan a napot felváltják
a színpompába öltöztetett házak díszvilágításai, a a virágok illatát pedig a
mézeskalács konyhából kiosonó illata, azonban emberek ünnepelnek szinte egész
hónapban, még kicsit ugyan fakultan, de nevetnek, egymásra mosolyognak, aztán
viszont végleg elcsendesedik minden. És ettől a csendtől félek. Rám telepszik,
mint egy vastag takaró, süket és vak leszek tőle, elveszek, úgy érzem, hogy
egyedül maradtam, megint egy rettegő, tehetetlen kisgyermeknek érzem magam, hát
emiatt félem ezt az évszakot szinte minden másnál jobban.
- Még soha nem gondoltam így a télre. Nekem egy kedves
évszak, igaz csöndes, de kellemesen csöndes. Időt ad az elmélkedésre, a befelé
fordulásra. Számomra a megtisztulás évszaka.
- Hm, tudja, mostanában gyakran kapom magam azon, hogy
eltöprengek, mi volt az oka a mi barátságunknak, mikor annyi mindenben
különbözünk.
- Megkérdőjelezed a kapcsolatunk létjogosultságát? -
fordult felé Kou megdöbbenéssel az arcán. Sok mindenre számított, de erre nem.
Bízott benne, hogy akármilyen irányt is vesz Aki élete, akárhogy határoz, neki
mindig lesz helye benne, ha másképp nem, mint egy barát. Elkeseredett és kicsit
dühös is lett, hiszen ez a fiú közeledett felé, megszelídítette és most ott
hagyja félholtan az út szélén, mint ahogy az emberek szokták kirakni az
életükből a megunt, feleslegessé vált házikedvenceiket. Aztán elszégyellte
magát, hiszen tisztában volt vele, hogy Akira nem olyan. Hogy soha nem tenne
ilyen becstelenséget szándékosan. Már csak azért sem, mert nem árulta el neki,
milyen sokat adott a kezébe. Soha nem mondta el neki, mit kapott tőle. És soha
nem mondhatja el, hogy mit venne el. Ez az ő keresztje, neki kell hordania
egyedül.
- Nem, szó sincs róla – rázta meg a fejét Aki – Ön egy
nagyon fontos része az életemnek, és nem adnám semmi kincsért azt, hogy
megismerhettem. A barátomnak tartom, sőt annál is többnek. A családomhoz
tartozik. Nem azt akartam kihozni az előbbiből, hogy megbántam, inkább csak egy
rácsodálkozás volt, hogy milyen csodás kincset kaptam annak ellenére, hogy
milyen kevés esélyem volt erre. És hogy kiskölyökként még fogalmam sem volt
igazán a dolgok jelentőségéről, csak mentem a makacs fejem után, ahogy Izaya –
kun is tette, szóval így utólag úgy érzem tartozom egy bocsánatkéréssel, amiért
Önre erőltettem magam.
- Ezért soha nem kérj bocsánatot – mosolyodott el
megkönnyebbülten Kou és sokadszorra állapította meg, hogy minden nappal eggyel
több okot tud felsorakoztatni amellett, hogy miért szeretett bele ebbe a fiúba.
- Sőt. Köszönöm, hogy a családod része lehetek. Viszont, ha már így szóba
hoztad Izaya – kunt..... Kicsit nyugodtabbnak tűnsz, mint azon az estén.
- Valóban nyugodtabbnak látszom? Akkor tényleg
konyítok valamennyit a színjátszáshoz, mert belül tombolok, van még most is
bőven olyan pillanat, hogy törni – zúzni lenne kedvem. Izaya – kun tudtán kívül
rádöbbentett, hogy itt az ideje állást foglalni több kérdésben is. Szörnyen
kényelmes volt a majd lesz valami állapotában leledzeni, de nem mehet így
tovább, nekem.... felelősséget kell vállalni magamért. Ezért hálás vagyok neki,
bár ezt azért csinálhatta volna kissé kíméletesebben is, nem lettem volna
hálátlan miatta – nevetett egy aprót Aki – Beszéltem édesapámmal, kitálaltam
neki mindent és tanácsát kértem. Nagyon megértő volt, azt javasolta, ugorjak
kicsit haza a nagyszüleimhez, meg a bácsikáimhoz, szívjak egy kis friss
levegőt, kicsit feledkezzem meg a dolgaimról. Hátha az új környezet rendbe tesz
majd, néhány hét hiányzás az iskolából nem fog hátráltatni, tanulhatok Japánban
is. Elfogadtam az ajánlatát.
- Szóval elmész?
- Milyen szépen megfogalmazta, hogy utánam az özönvíz
alapon futok, mint a nyúl. Igen, rövid időn belül repülőre ülök, holnap vagy
holnapután, csak még el kell intézni néhány formaságot az indulás előtt. Tettem
egy ígéretet reggel Izaya – kunek is, miszerint ha hazajövök egyenest választ
fogok neki adni.
- Megértem, és bár hiányozni fogsz, úgy vélem jó
döntést hoztál. A távolság néha segít. - bólintott helyeslően Kou és komolyan
is így gondolta. Mindhármuk számára ez a lehető legjobb, szükségük volt egy kis
időre. Gondolatban köszönetet mondott Akira édesapjának a hasznos tanácsért.
- Remélem igaza van. Tudja nem akartam búcsú nélkül
elmenni, ezért jöttem, hátha itt találom. Már lemondtam az Önnel való
találkozásról, mikor megérkezett. Örülök, hogy lehetőséget adott az elköszönésre.
- állt fel Akira, majd biccentett egyet az elf felé. - Viszontlátásra Kousuke –
san.
- Siess haza hozzánk Kira – válaszolt már szintén
állva a herceg. Egy utolsó viszlát intés után Akira elindult a város felé, ahol
akadt még dolga. Kou addig nézett utána, amíg el nem nyelte a fiú alakját a
távolság, majd ő is távozott.
Utóirat: Elnézést, hogy ilyen sokáig nem frissítettem, de időközben meghalt a számítógépem egy része, és csak most sikerült visszaszereznem ezt a doksit, de ígérem innentől gyakrabban fogok jelentkezni. ^.^