2011. július 5., kedd

Találkozás



Kellemes idő volt, már szinte túl meleg is ahhoz képest, hogy októbert írtak, ugyanakkor azoknak az embereknek, akik úgy érezték, megfulladnak az elmúlt nyarat jellemző hőségben, kész felüdülés. Minden megszínesedett, öröm volt végig nézni a tájon.
A kicsi fiú egyedül baktatott az erőben, magányra vágyott. A kezében ott volt a könyve, amit még tavasszal kezdett el olvasni, de nem tudta befejezni. Nyáron a nagyszüleihez utaztak, sőt néhány órára édesanyjával is találkozott, de ez sem volt más, mint a tavalyi vagy tavaly előtti. Váltottak néhány szót, édesanyja hogylétéről, tanulmányi előrehaladásáról érdeklődött, ő pedig ezekre kötelességtudóan válaszolt. Édesapja, bár nem sejtette, hogy a fiú észrevette, csöpp rosszallással szemlélte a jelentet, és Akira kénytelen volt magában igazat adni neki. Nem egy anya – fia beszélgetés volt, sokkal jobban hasonlított egy idegen nagynénivel folytatott diskurzusra. Nem tehetett róla, számára ez az asszony csak egy valaki volt, egy nő, pont olyan, mint bárki más az utcán. Nem akarta, hogy ez így legyen, igazán szerette volna átélni, milyen kapcsolat van anya és gyermeke között, szeretett volna elveszni az ölelésében, ám édesanyjának fontosabb volt a saját élete. Nem volt három éves sem, mikor lemondott a neveléséről és megelégedett azzal, hogy évente egyszer, mikor a nagyszülőkhöz jön látogatóba, beszél vele. Ezt is csak félelemből, nehogy megszólják az ismerősök, nehogy az terjedjen el róla, rossz anya. Nem akarta ezt a szégyent, és nem akarta idős szüleit sem kitenni ennek. Már az is épp elég megaláztatás volt a család számára, hogy lányanya lett, még akkor is, ha a férfi az első perctől kezdve vállalta a felelősséget cselekedetei miatt. Néha azt kívánta, bárcsak ne tette volna, bárcsak ugyanolyan szemét lett volna, mint a többi, akiről barátai elbeszélésében hallott, mondta volna, hogy csináljon, amit akar, és akkor ő szépen csendben elintézte volna. Nem akart gyermeket, és Fabiot sem szerette. Vonzotta testileg, mint lepkét a gyertyafény, izgatta, hogy más, mint ő, egy nyugati, világlátott, karakán férfi, elképzelte, milyen lenne vele lenni, aztán, mikor megtörtént, megállapította, hogy szegényes a fantáziája. Minden tökéletesnek tűnt, az ágyban remekül összepasszoltak, de komoly kapcsolat szóba sem került közöttük, ezért döntött a folytatás mellett. Neki csak viszony volt, egy futó, mégis felejthetetlen kaland, ami véget ér, mikor a férfi visszamegy a hazájába. Néha ugyan aggódva vette észre, hogy egyre figyelmesebb vele ez az ember, egyre többször öleli meg úgy, hogy nem követi utána semmi, hogy csak az érintés számít, egyre többször fordul elő, hogy szex után csak rajongó pillantással figyeli, egyre többször találja magát egy bizalmas, mély beszélgetés közepén, ahol a testiség háttérbe szorul. És mégsem volt képes véget vetni ennek. Szeretett volna szerelmes lenni belé, viszonozni az érzés, amit kapott, hogy nőnek érzi magát, egy kincsnek, de nem ment, ő nem szerelemre született, nem akart feleség lenni, családanya, nem akart kizárólagosan tartozni valakihez, szabadon akart szárnyalni.  Nem sokkal a vége előtt történhetett meg a baj, a mai napig sem tudja hogyan, hiszen mindig annyira vigyáztak, ő pláne. Mikor bejelentette, számított rá, hogy időleges párja meg fog futamodni, de nem tette. Elmondta és a férfi szinte sírva fakadt örömében, hiszen apa lesz. Neki ez a legcsodálatosabb hír volt a világon, egy kis élet, amit rájuk bíztak, akit óvni kell, akinek apja akart lenni, vigyázni rá, vagy ha ezt nem tudja megtenni, segíteni neki talpra állni, nevelgetni, és szeretni még él, az asszony pedig nem tudta rávenni magát, hogy kimondja, vetessük el. Sokáig imádkozott magában, hogy az istenek vegyék vissza ajándékukat, de nem tették. Kilenc hónappal később egészséges fiúgyermeknek adott életet, akit nagyapja után Akirának kereszteltek el. Bár Fabiot hazaszólította a kötelessége még a terhesség alatt, a szülésre visszatért, a szülőszoba előtt izgulta végig fia világrajövetelét, később is havi rendszerességgel látogatta kis családját. El akarta venni feleségül gyermekének édesanyját, már megvette a gyűrűt is, de a nő már akkor tudta, ezt nem fogja bírni. Nehezen birkózott meg a gyermekneveléssel, állandóan fáradtnak érezte magát és fogolynak, a saját lakása foglyának. Bár Akira nyugodt babának bizonyult, és később sem volt vele több baj, mint a vele egyidős gyermekekkel, az édesanyja képtelen volt elviselni. Soha nem bántotta, inkább azzal büntette öntudatlanul is, hogy csak tessék – lássék módon látta el a fiát. Éppen csak annyira nagyolta el, hogy a gyermeknek ne essen semmi baja, de érezze, ő itt nem kívánatos egyén. Épp ezért vált a kicsi fiúnak ünneppé az apja érkezése, aki játszott vele, elvitte sétálni, beszélgetett hozzá, néha még énekelgetett is neki. A nagyszülők is, mind a két oldalon azonnal megszerették a kis unokát, kényeztették, amikor látogatóban volt. Édesapja szülei mindig elcsodálkoztak azon, mennyire hasonlít mindkét szülőjére, hogy szinte tökéletesen keveredtek benne a nyugati és keleti vonások, az viszont nem tetszett nekik, hogy milyen komoly, csöndes gyermek, szinte észrevehetetlen. Nagyapja azon a véleményen volt, hogy egy ilyen idős emberpalántának, főleg, ha fiú az istenadta, egy megátalkodott csibésznek kéne lennie, elevennek, hangosnak, Akira azonban idomult édesanyja követeléséhez. Egy idő után, nyiladozó értelmével felfogta, édesanyja akkor elégedett, ha nem zavarja, ő pedig mindennél jobban szerette volna kivívni a szeretetét. És ez sem volt elég ahhoz, hogy az asszony vele maradjon, életének első, örökre nyomot hagyó kudarcaként tartotta számon, hogy képtelen volt megfelelni a nőnek, aki világra hozta.
Most is, ahogy szinte nesztelenül lépdelt az avaron, egy örömtelen mosoly kúszott fel az arcára, ahogy erre gondolt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy mindenki más nagyon szereti. Az út az édesanyját leszámítva remekül sikerült. Szeretett a nagyszüleinél lenni, nyári szünetben mindig hozzájuk utaztak, a japán és az olasz nagyszülőknek is jutott egy - egy hónap imádott unokájuk társaságában.  Elárasztották szeretettel, elhalmozták törődéssel, sőt még a visszafogott, konzervatívabb nagyszülők is arra biztatták, legyen kissé nyitottabb, nevessen kicsit többet. Ismerte Japánt és ismerte Olaszországot is, mindkét nyelvet beszélte, és néha úgy érezte, összeroppantja az, hogy ennek ellenére nem tudja, ki akar lenni. Annyira más volt a két világ, ő pedig a határán ácsorgott, senkinek érezte magát, hontalannak. Az a görcsös megfelelni vágyás, aminek magvait édesanyja ültette el benne, azt kiabálta állandóan, hogy olyannak kell lennie, amilyet megkívánnak tőle. A japán nagyszülőkkel szemben tisztelet –és kötelességtudónak, az olasz nagyszülők szemében féktelen és vad fiúgyermeknek – ami neki nem ment és hiába volt szeretetük birtokosa, állandóan az járt a fejében, nem képes azzá lenni, amilyennek egyetlen, ráadásul fiú unokájukat elképzelik. Nehezen nyílt meg, édesapjával beszélgetett néha az érzéseiről, meg Lucius bácsival, és hálás volt, hogy ha kivételes alkalmakkor el-elmondott néhány részletet a lelkét elborító kétségeiből, nem kinevették, hanem komoly tekintettel, megértően meghallgatták, és próbáltak segíteni.
Talán ez az elárvultság, ez a két világ határán egyensúlyozás szülte meg ellentmondásos természetét is. Gyűlölt egyedül lenni, de azt sem szerette, ha a társaság rá figyel. Legszívesebben elüldögélt valahol a szobában és a beszélgetésekre koncentrált. Néha viszont ki nem állhatta maga körül az embereket, ilyenkor fogta az éppen aktuális olvasnivalóját és elvonult kedvenc helyére. Odavolt a városokért, Tokió a maga közel 10 millió lakosával elvarázsolta. Élt a város, zsongott, mindig voltak az utcákon emberek. Ugyanakkor imádta a természet csöndjét, amikor nem hallatszott más, csak a madarak csiripelése és a szél neszezése a fák között. És a viharokat is, amikor mindenki más megszeppenten bújt el a féktelen természet elől, ő ült az ablakban és figyelte. A művészet bármelyik ága, amiben megtalálta a maga szépségét, rabul ejtette, lehetett az egy szép kép, szobor, zenemű, könyv, bármi. Ami pedig különösen vonzotta, az a színjátszás, a seiyuu szakma. Borzongatta a fantáziáját, mennyi különböző karakter lehetne, mennyi személyiség, hiszen sokszor már így is játszik, nem lenne megerőltető. És akkor talán önmagát is megtalálná. Mikor felvetette három évvel ezelőtt, egy gyermekszíndarab megnézése után az ötletet, hogy az iskolai csapatban szívesen kipróbálná magát, édesapja lelkesen támogatta, örült, hogy végre gyerekek közé merészkedik, nem csak magában vagy Benivel tölti a napjait.  Az elején nehezen ment, megszenvedett a tudattal, hogy figyelik, hogy a társaival beszélnie kell, és volt egy pillanat, amikor majdnem feladta az egészet. Emlékezett minden részletére, hiszen közel olyan húsbavágó volt, mint az, amikor az édesanyja közölte vele, hogy mostantól a papával fog élni. Egy próbával indult az egész, a tanárnő ragaszkodott volna hozzá, hogy ő játsza a főszerepet. Látta benne a tehetséget és a szorgalmat, akarta, hogy Akira is észrevegye magában a lehetőségeket, ezért próbálta mindenáron rátukmálni. Végül a fiúcska más választása nem lévén belement, hiszen szinte rosszul volt a gondolattól, hogy a tanárnő csalódni fog benne. Igyekezett és tulajdonképpen élvezte a szerepét, megtalálta vele a közös hangot, kiválóan ment minden, egészen addig, még be nem jött az igazgató, aki nem is akart semmi rosszat, meg szerette volna dicsérni, de elkövette azt a hibát, hogy ezt mindenki előtt tette. Akkor senki nem szólt semmit, de a nap végén az egyik népszerű fiú, akit mélységesen bántott, hogy ez alkalommal mellékszereplője lett a történetnek, a képébe vágta, nem érti, mivel érdemelte ki a szerepet, hiszen nincs benne semmi. Nem képes kezelni az embereket, akik egyszer lehet, hogy a közönsége lesznek, mit vár hát. A színészet nem csak a játékról szól, nem csak a karakterek megformálásáról, hanem arról, hogy megérinti a közönségét, hogy kapcsolatot teremt velük, hogy az előadás után esetleg beszélget velük. És Akira magában igazat adott neki, udvariasan elköszönt tőle, hazament, mintha mi sem történt volna és elkérezkedett édesapjától Beniékhez. Ott is eljátszadozott, váltott néhány szót mindenkivel, mesélt az iskoláról persze kínosan elhallgatva a sokkot, ami érte és magában meghozta a döntést. Még ezt a darabot végigjátsza, aztán lezárja magában azt a különös, gyötrelmes mégis gyönyörű évet. Azt hitte, senki nem vette észre, hogy kínozza valami, de Gilnek feltűnt, hogy az egyébként is halk szavú kisfiú mintha most még távolabb járna, arról azonban fogalma sem volt, mi válthatta ki ezt az állapotot. Miután Akira elköszönt tőlük, félrevonta Luciust, hogy tanácsot kérjen, mit tegyenek. Végül abban állapodtak meg, hogy felhívják Fabiot, nézzen rá kicsit a fiára. Így történhetett meg, hogy Akirát azzal várta az édesapja az ajtóban, hogy mi történt. Nem tehetett mást, elmesélte, mit mondott neki ma az a másik fiú, hogy ez arra készteti, hagyja abba színjátszást. Neki olyan hobbi kell, amihez elég ő maga. Édesapja bíztatta, ne adja fel, inkább próbálja megváltoztatni magát, hiszen senki nem születik úgy, hogy tud társas életet élni, tanulni kell lépésről – lépésre, ugyan úgy, ahogy az iskolai tananyagot. Hallgatott a jó szóra, kis lépésenként haladt, de sokat fejlődött. Nem volt tökéletes, de határozottan látszott a javulás.
Ezen az őszi napon mégis inkább az oly hőn szeretett magány csábította. Japánban nem igazán volt ideje olvasni, a család minden napra tervezett nekik valamit, akkor nem is hiányzott, de most már szerette volna tudni a történet végét. Felkapta a kis könnyű őszi dzsekijét, hóna alá csapta a könyvét, bejelentette hová megy, és útnak indult. A parányi erdő nem volt messze tőlük, nem kellett fél órát sem sétálnia. A kedvenc helye mintha csak rá várt volna, egy hatalmas, ősöreg tölgyfa, aminek a tövében el szokott bújni a világ elől.
A fiú megint ott volt, ott ücsörgött az ágakon. Már itt volt akkor is, mikor először megtalálta a helyet, ritkán nem lehetett látni. Ugyanott üldögélt, bámulta az eget vagy éppen egy lánnyal trécselt, de soha nem nézett rá. Aki ellenben alaposan szemügyre vette őt, csak finoman, apró részletenként fedezve fel a különös idegent, akivel megosztotta a csendes perceit. Általában kimonót hordott, hosszú, ezüstösen ragyogó haját pedig legtöbbször fölkötve viselte, de néha, nagyon ritkán szabadon hagyta, engedte a szélnek, hogy meglebegtesse tincseit. A szeme ezüstösen ragyogott, jégcsapkék volt, soha nem látott hasonló szempárt még, noha az ő mélykék szeme sem volt éppen átlagos. És bár hideg színe volt a szemének, a pillantása, amivel a tájat kémlelte, vagy amivel a beszélgetőpartnerére nézett, nem volt az, épp ellenkezőleg, barátságos volt, kedves, szinte nevetett. Sokat mosolygott, de voltak pillanatok, elszáguldó másodpercek, mikor ez a mosoly, ez a játékos derű elszállt, és átadta a helyét egy mély fájdalomnak. Aki ismerte ezt a fájdalmat, hogyne ismerte volna, mikor őt magát is kínozta olykor – olykor. A fiú magányos volt, és Akira azt is érteni vélte, miért. Nem embernek született, és ezt nem csak hegyes fülei árulták el – amit Aki végtelenül helyesnek talált, és sokszor elbitorolta volna tulajdonosától – hanem a kisugárzása is. Volt a természetfeletti lényeknek egyfajta különleges aurájuk, ezer közül is felismerte volna. Mióta az eszét tudta látta őket, de csak ha ők nem szólították meg, nem érdekelte. Élni és élni hagyni, ez volt a hitvallása, amit ennek a fiúnak az estében is alkalmazott. Ő nem akart vele beszélni, hát nem háborgatta, aznap sem. Helyette csöndben leült és kinyitotta a könyvét. Mire a végére érve feleszmélt, szinte ijedten döbbent rá, hogy sötétedik, ideje lenne haza indulnia, édesapja már így is meg fogja dorgálni. Becsukta a könyvet, maga mellé helyezte, mert bármennyire is sürgette az idő, egy pillanatig még emésztenie kellett a történetet, ízlelgetnie. Egy autó dudálása térítette magához, a közelben lévő útról hallatszott, s ez az emlékezetébe idézte, gyorsnak kell lennie. Sietve indult el, észre sem vette, hogy rászegeződik egy jégcsapkék szempár, és sokáig kíséri a kedves pillantás az ösvényt, amin elszáguldott. Arról sem volt tudomása, hogy a fiú az ott hevert, árván maradt kötetet magához veszi.