Szavak

- Biztos, hogy itt hagytad azt a könyvet kisfiam?

- Teljesen biztos apu. Emlékszem, utoljára itt volt a kezembe, befejeztem, magam mellé tettem, de szerintem nem vettem föl a földről.

- Lehet otthon van, majd előkerül. Ha pedig mégis itt maradt, valaki már elvihette. Megvesszük még egyszer, szerencsére nem egy ritka darabról van szó. Az példány már úgyis szét volt esve. Még a nagyapáméké volt kisfiú korában, legalább 50 éves kötet.

- Pont ezért apu. Egy ilyen régi darabot meg kell becsülni. – a kisfiú arca komoly volt és ellentmondást nem tűrő, nem ismert tréfát. A szemében ez a könyv egy túlélő volt, átesett egy világháborún, több generáció is felnőtt mellette, akiket hűségesen kiszolgált. A kopott borítója, a szétesett és megsárgult lapjai, a különleges illata a szemében sokkal értékesebbek voltak, mint azok a színes, új darabok, amik a kirakatokban csábítgatták a vásárlókat. Amikor ránézett, szinte látni vélte, ahogy a mohó gyermekkezek fellapozzák, szinte tépik, hogy végre megtudják, átélhessék a történet végét, miközben mégis azt kívánják, tartson még sokáig, mert nem szeretnék letenni. Aztán évekkel, talán évtizedekkel később, már mint tisztes családapák veszik le a polcról, hogy a saját gyermekeiknek adják oda őket, hogy azok is részesülhessenek az élményből, aztán, ahogy a kicsik leteszik, fellapozzák ők is azért, hogy visszahozzanak valamit az eltűnt gyermekévekből. Nem, nem kell másik, ez kell, csak ez. Hallatlanul mérges volt magára, mikor másnap vette volna elő és nem találta sehol, ami az eltelt majd egy hétben sem csitult. Az iskola miatt csak most tudott kijönni megkeresni. Hálát adott az égieknek, hogy ezen a héten nem esett az eső, hogy a derűs, szinte tavaszias idő kitartott, de még így is fennállt az édesapja által ecsetelt veszély, miszerint valaki megkaparinthatta.

- Akira, nekem most már haza kell mennem, hamarosan kezdődik a tárgyalásom, nem maradhatok tovább. – vonta össze a szemöldökét az édesapa

- Én még kicsit kereshetem?

- Persze, de ne maradj sokáig.

A kisfiú illedelmesen elköszönt az apjától, megígérte, hogy vigyáz magára, és a naplemente már a szobájában találja, aztán újult erővel kezdte keresni elveszett báránykáját. Ahogy haladt előre a délután, ahogy egyre inkább közeledett a naplemente, úgy lett egyre elkeseredettebb. Már lassan másodjára járta át a kis erdőcskét, és nem talált semmit. Reményvesztetten kullogott vissza a kedvenc helyére, ahol még utoljára a kezében tartotta a dédapától örökölt kincset. Meglepetten vette észre, hogy az elf fiú ott van. Aznap még nem találkozott vele, egy pillanatig hiányolta is a megszokott látványt, aztán megint annyira kitöltötte gondolatait a keresés, hogy megfeledkezett róla. És akkor egy merész ötlet lopózott az agyába. Az első másodpercben élből elutasította, aztán viszont gyorsan megállapodott magával, hogy az utolsó esélye a fiú. Ő mindig itt van, láthatta, ha esetleg valaki felveszi, tud támpontot adni neki. Meg kell tennie, oda kell ballagnia hozzá, és meg kell szólítani. Most nem az ágakon ült, hanem a földön, majdnem ott, ahol ő szokott, de a szemei ugyanúgy a messzi távolt kémlelték, mint általában. Lassan közelített hozzá, nem tudta mit mondhatna, próbálta azalatt az egy, rövid percecske alatt kitalálni, még kényelmes tempóban elérte a helyét. Leült, de még mindig nem volt róla fogalma, hogyan nyissa meg a társalgást. Próbálkozzon pár szót váltani vele az időjárásról? Á ostoba, sablonos téma. Mutatkozzon be, kérdezze meg a fiú nevét, és csapjon bele a közepébe? Ez már kevésbé tűnt rossz ötletnek, azonban az igazi sem volt. Mióta élhet ez a fiú, mi az, amit még nem láthatott, tapasztalhatott? Pontosan tudta, ezek a lények sokáig élnek, sokkal tovább, mint a halandók. Teljesen másképp látják a világot, teljesen másképp közelítenek mindenhez. Lassabban, megfontoltabban haladnak az útjukon, nekik évszázadok állnak rendelkezésükre ahhoz, amihez az embereknek néhány röpke évtized. Mégis sokszor irigylik az embereket. Mert olyan intenzíven tudnak érezni, lenni, annyira tudnak szeretni és gyűlölni, nevetni és sírni, minden napjukban benne van annak a lehetősége, hogy meghalhatnak, hiszen olyan törékenyek, olyan könnyen meg lehet őket sebezni. Végtelen tapasztalat, ezt látta a szemükben, ezt érezte ki egyik – másik hangjából, azokéból, akikkel valamilyen ok miatt beszédbe elegyedett. Velük szemben itt van ő a maga kilenc évével, ami számukra csak egy röpke pillanat, elsuhanó gondolat, ő még egy gyermek, szinte csecsemő, mit hozhatna fel témának? Végül szinte magától mozdult a szája, de azt soha nem tudta megmagyarázni, miért ez a pár szó hagyta el ajkait.

- Mit keres már annyira régóta, és olyan messze ettől a helytől?

A fiú megdöbbenten ocsúdott fel a merengésből. Ahogy rászegezte jégcsapkékszemét, meg sem kellett szólalnia, mindent elárult az a különleges tekintet. Akira önkéntelenül pirult el, hát még is jobb lett volna a bemutatkozással kezdeni, vagy az időjárással, mert még az sem volt annyira végtelenül nagy butaság, mint az előbbi. Sietősen igyekezett korrigálni a hibáját.

- Saj –Sajnálom, nem akartam megzavarni. Én…. Engem Akira Cortellinek hívnak, itt lakom a közeli városban. Ismeri? Biztosan ….. vagy lehet nem is. Tudja, sokszor jövök ide elbújni a világ elől és sokszor láttam már itt Önt, de Ön lehet nem figyelt fel rám. ….. Tudja….. Te jó ég, udvariatlan vagyok, ha a papa látna, most biztos megszidna, mindig arra tanított, hogy legyek nagyon illemtudó, kulturált ember. Szóval……. esetleg a neve……. ha szabad. – életében nem beszélt ennyit összefüggően, habár szerinte tulajdonképpen ez nem volt annak tekinthető. Zavarosnak érezte, érthetetlennek, most még jobban szégyellte magát, mint korábban. Félt, hogy a fiú – lehet fiúnak nevezni valakit, aki valószínűleg sokkal idősebb nála? – nem fogja válaszra sem méltatni, valami ostoba gyermeki fecsegésnek véli mondandóját. Nem ez történt, bár a csend hosszan elnyúlt, végül az ezüsthajú fiú megtörte.

- Kousuke. A nevem Kousuke.

- Örvendek Kousuke – san. Elnézést az otrombaságomért, én csak elveszítettem itt valami nagyon értékeset….. vagyis csak számomra értékeset, és szerettem volna megkérdezni Öntől…. nem – e látta, nem – e tud a sorsáról valamit. Egy könyvről van szó, nagyon régi….. és …… és ….. ez látszik is rajta. Félek, valaki szemétnek vélte, és kidobta, de … de hátha… hátha esetleg mégsem ez történt, hátha valaki más is látta benne azt, amit én felfedeztem.

Nehezére esett magázni Kousukét, hiszen alig látszott valamivel idősebbnek nála, 15 – 16 éves fiatal fiúnak tűnt, helyesnek mégis ezt érezte. Meg kell adnia a tiszteletet neki, ő nem egy osztálytársa, vagy egy pajtása, akivel közvetlen hangnemben cseverészhet. Na nem mintha egyébként olyan jól ment volna a fesztelen, kötetlen csevegés neki.

- Ha annyira értékes volt a számodra, hogyhogy nem tudsz a sorsáról? Ha valami fontos nekünk, arra vigyázunk, jobban, mint magunkra. Kicsi vagy még, mennyi idős is? Sokat kell még tanulnod arról, hogy vállalunk felelősséget a kincseinkért.

- Én…. azt hiszem igaza van, de ez az első eset, hogy ennyire figyelmetlen voltam, tényleg. Szoktam a holmimra vigyázni, a papa és a nagyszüleim is erre tanítottak, meg kell becsülni az értékeinket. Most …. most…… nem …..nem értem, hogyan fordulhatott elő. – közel állt a síráshoz, pedig nem tartotta magát bőgőmasinának. Különben meg az édesapja is megfedte kicsit a kötet elvesztése miatt, nem nagyon, nem jobban, mint a jégcsapszemű fiú, mégsem váltott ki belőle ilyen reakciót.

- Jól van, no. Tanultál az esetből, máskor majd óvatosabb és körültekintőbb leszel. Nálam van, amit keresel, vissza fogom adni, de először engedd meg kérlek, hogy én is elolvassam. Jövő héten ilyenkor, ha visszajössz, megkapod. Megfelel így?

- Igen - tápászkodott fel a gyermek - Nagyon köszönöm Önnek. Vissza fogok jönni érte. Most….. Most mennem kell, megígértem az édesapámnak, hogy napnyugtára hazaérek, és már lassan sötétedik. Viszontlátásra, Kousuke – san!

- Várni foglak Akira – kun!

A gyermek bólintott, meghajolt elbúcsúzásképpen, majd elindult a kivezető úton.

- Remélem nem történik semmi baja sem hazafelé menet. – sóhajtott az elf

- Ugyan már Kou – chan – hallott meg a háta mögül egy hangot, egy lány finom szopránját. - Ahogy haladnak az évszázadok, egyre nagymamásabb leszel. Az izületeidre még nincsenek panaszaid?

- Hikari - chan, örülök, hogy tiszteletedet tetted itt nálam, mindig lehengerlő élmény veled beszélgetni, de szívemre venném, ha miattam hanyagolnád el társadalmi kötelezettségeidet, úgyhogy nem fogok megsértődni, ha a következő száz évben nem nyitsz rám ajtót. – fordult hátra, hogy szembetalálja magát egy pimaszul mosolygó, huncut barna tekintetű, szőke fürtös angyalnak látszó démonnal. Helyes macskafülei voltak, a természete is hasonlított erre az állatra. Tudott édes, aranyos lenni, de ki tudta engedni a karmait is, ha arra volt kényszerítve. És bár külsőre nem tűnt többnek egy tizenéves lányzónál, azonban Kousuke jól tudta, hogy jövőre fogja betölteni a 200. életévét. Nagyon szerette a lányt, születése óta ismerte. Az ő köreikben különlegesnek számító kapcsolat alakult ki közöttük, hiszen általában a démoni lények, az emberi szemnek láthatatlan yokaiok nem ápolnak szoros viszonyt senkivel sem, igazi magányos farkasok, akik csak azért találkoznak néha, hogy fenntartsák társadalmuk működését. Nem szorulnak egymás támogatására, mint az emberek, akiknek szükségük van társaikra, akiknek a magány az egyik legrémisztőbb állapot. Náluk szinte csak és kizárólag érdekkapcsolatok vannak, ami egy – egy faj fennmaradását, magasabbra emelkedését szolgálja. A fehérelfek, ahonnan ő származik, eléggé jelentős pozíciót töltenek be, még Hikari – chan „csak” egy közrendű, neve sincs csapat egyik leszármazottja. A szülei soha nem nézték jó szemmel ezt a kapcsolatot, de mivel ő csak a harmadszülött fiú volt, tehát semmi érdekük nem fűződött hozzá, nem szóltak bele az életébe. Maga sem tudta, miért kerültek ennyire közel egymáshoz, de olyan természetessé vált, hogy szinte mindig együtt vannak, mint a levegővétel. Egymás családjává lettek abban a közegben, ahol az ilyen szentimentális érzelmeket a gyengeség jelének látták, ahol fogalmuk sem volt róla, hogy a szeretet milyen rengeteg erőt adhat az élethez. Mindig ott voltak a másik mellett, egymás vállára támaszkodva élték meg a nehéz éveket, Kou pedig nagyon hálás volt a sorsnak, hogy Hikari – chant legalább meghagyta neki, ha már Őt nem.

- Ó ne haragudj, hogy megzavartalak, megyek máris, csak megláttam, hogy egy halandóval beszélgetsz. Egy emberrel váltottál szót Kou – chan, nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen alkalom, annyira kevesen látnak bennünket. Bemutatkozhatok neki? Az emberek világa annyira érdekes, szeretném alaposan kifaggatni, mi minden változott közöttük. Tudod, hogy az emberalakom csak egy csitrinek látszik, akit az emberek nem tekintenek komoly beszélgetőpartnernek, az iskolások pedig csak ostobaságokról fecserésznek. Így nem lehet belőlük információt kiszedni. Nem igaz, hogy 100 éve nem nőttem egy centit sem. – panaszkodott.

- Hii – chan szerinted ez a gyermek mit tudhat még a világról? Ugyan nem mondta el mennyi idős, de azt hiszem, még egy évtizedet sem élt. Mit vársz hát tőle?

- Ó egyelőre elég, ha arról beszél, amit tud. Aztán előbb – utóbb csak megnő, ráérünk kivárni.

- Na nem. Pontosan tudom, mire akarsz kilyukadni, kisasszonyom, de ebbe nem megyek bele. Halandóval nem létesítünk tartós beszélő viszonyt, ehhez ragaszkodom. Jövő héten eljön ide, visszakapja a könyvét, elmegy és elfeledjük egymást. Néha visszatér ide, ahogy eddig is, én is itt leszek, ahogy eddig is és nem szólunk egymáshoz, ahogy eddig is.

- Mou, Kou – chan, gonosz vagy. Végre valaki, aki lát minket úgy, ahogy vagyunk, nyugodtan kifaggathatnám, hiszen tudná ki vagyok, nem kéne elhitetnem vele semmit. Te meg el akarod üldözni, micsoda dolog már. – görbítette a száját.

- Ismered az indokaim. – fordult el dacosan az elf. Nem volt hajlandó belemenni a játékba. Egyszer már megégette magát, fájdalmas volt, kibírhatatlan, azt hitte, nem éli túl. Mikor aztán úgy-ahogy rendbe jött, kikötötte, hogy halandóval soha többé szóba sem áll, Hikarinak pedig tudnia kell ezt, hiszen ott volt vele, ő volt a támasza, látta, min ment keresztül. És ezek után most azt kéri, hogy kockáztasson még egyszer, csak mert ő kíváncsi. – Ha annyira érdeklődsz az emberek világa felől, és annyira látni akarod ezt a gyereket felnőni, tessék barátkozz össze te vele, valószínűleg téged is épp úgy érzékel, ahogy engem, de hozzám ilyen kéréssel ne fordulj.

- Nem engedné meg. – felelte a lány eltöprengő arccal. Ritkán mutatta ezt az énjét, a komolyat, a bölcset. Ő vidám, pimasz csitri, akinek jól áll, hogy mindig valami huncutságon töri a fejét, hogy végtelenül információéhes, ami főleg az embereket érinti. Senki nem veszi fel közülük az emberi alakját a kelleténél többször, hiszen kényelmetlen és roppant fárasztó is, Hikari azonban rendkívüli volt. Ha nem vele van, ha nem őt szórakoztatja, vagy nem a családi kötelezettségeinek tesz eleget, az emberek között lófrál. Kousuke nem győzött a lelkére beszélni, ne tegye, nem éri meg, rossz vége lesz, a barátnője nem hallgatott rá, mindig a saját feje után ment. A társai nagy részét mindig is sótlan, unalmas alaknak tartotta, akikben nincs semmi élet, vegetáló testek csupán. Minden a kötelesség, a hatalmi harc, semmi érzelem, semmi, amitől mellettük élőnek érezné magát, ezért hát odament, ahol mindezt megtalálta. És Kou megértette, minden rossz érzése ellenére megértette, ő maga is olyat kapott attól a világtól, amit nem gondolt volna soha, de féltette, ezért nem állhatta meg szó nélkül a csavargásait. – Figyeled már őt egy ideje nem igaz? Bizalmatlan, olyan a tekintete, mint egy űzött vadnak, aki elkóborolt és nem találja a visszavezető utat, csak bolyong a vakvilágba és kétszer is meggondolja, hogy kivel álljon szóba. Veled viszont valami miatt kivételt tett, talán, valószínűleg ezt súgták az ösztönei. Ez az, ami - többek között - belőlünk hiányzik drága barátom, az ösztön, nekünk csak a hideg racionalitás jutott. Azt hiszem igazad van, és nem csak amiatt, amit te átéltél, hanem miatta is. Ha először megszelídítenéd, aztán magára hagynád, abba belepusztulna.

- Valami ilyesmi van ebben a könyvben is. A kisfiú, aki egy másik bolygóról jött, meg akar szelídíteni egy rókát, aki figyelmezteti, ha ezt megteszi, utána felelős lesz érte. De ez fordítva is megállja a helyét. Ha idővel ő szelídítene meg engem, aztán elhagyna, belepusztulnék végleg. Ahogy talán a róka is belepusztult kicsit, mikor a herceg visszament a rózsájához.

- Érdekes mű lehet Kou –chan, kár, hogy én már nem olvashatom el. Majd meséld el részletesen, pontosan miről szól. Most mennem kell, hív a kötelesség, klángyűlés lesz, Hogyan legyünk mi a leghatalmasabbak címmel. – forgatta meg a szemét a hölgy – Halálra unom már, sőt akár kívülről elmondanám neked, ki fog felszólalni, és mit fog szónokolni. Hogy nem tudnak belefáradni? Holnap is itt leszel?

- Nem, jövő hétig nem, mert nálunk is tanácskozás lesz, haza kell mennem, de feltétlenül értesítelek, ha visszaértem az emberi világba. Addig is kérlek vigyázz magadra és ne vidd túlzásba a városi életet.

- Megígérem drága nagymamám.

A leány küldött neki egy bohókás légpuszit, majd eltűnt a szeme elől. Az elf fiú mélyet sóhajtott, semmi kedve sem volt haza menni, de nem volt választása. Hóna alá csapta az idős könyvet, és ő maga is átlépett a kapun, ami örök, átléphetetlen falként magasodott a két világ között.