Koncert

- Elviselhetetlen zaj, visongó tinilányok, akik majd kiugranak a bőrükből örömükben, csak tudnám miért, hőség, sorbanállás és én mégis megint itt vagyok, csakis kizárólag a te kedvedért. Ugye kellőképpen értékeled az áldozatom? Valamint áruld már el nekem, ha van V.I.P. jegyünk közvetlenül a színpad elé, mi a csudát keresünk még a tömeg közepén? - zsörtölődött Kou. Nagyjából azóta háborgott, hogy megérkeztek a város egyik „kisebb” sportcsarnokához és meglátták a valóban hosszan kígyózó sort.

- Sajnálom Kousuke – san, tudom, hogy ezt nehezen viseli, mivel még mindig nem szokta meg a sokadalmat, de a jegyünket még így is be kell mutatni, nem engednek minket csak úgy be. Nagyon kérem legyen egy kis türelemmel. Bocsánatot kérek, hiszen miattam értünk ide ilyen későn, ha korábban elkészülök nem kellene ennyit itt ácsorognunk. Azonban meg kell valljam, nagyon boldoggá tesz, hogy ilyen sok ember kíváncsi Izaya – kunra és a The fragrance of Roses-re, már csak azért is, mert az én szövegeimnek is szerepe van ebben a sikerben. - nyugtatta a nyűgös elfet Akira. - Ráadásul ez az első komoly koncertjük, ami nem egy apró pubban zajlik, és nem csak száz ember látja. Képzelje, Izaya – kun tegnap este újságolta, hogy minden jegy elkelt, tehát olyan 1500 fős közönségre számítanak, mindnyájan nagyon izgulnak.

- Meg ne sértődj Kira, de biztosra veszem, hogy te még náluk is izgatottabb vagy.

- Igaza van, de azt hiszem, valahol ez érthető. Annyira szeretném, ha teljesülne az álmuk. Megérdemelnék, keményen megdolgoztak a sikerért, bár azért mindig lesz bennem némi félsz miattuk. A szórakoztató ipar nem egy veszélytelen dolog, tele van csábítással, a sok munka, a feszített tempó, amit drogokkal, alkohollal akarnak csillapítani. Ha ezekre gondolok kiráz a hideg...... nézze, nézze csak, most is tiszta libabőr a karom. - mutogatta Kounak a felsőből kilátszó tejfehér karját. Mellesleg a fiú eszméletlen jól, vágykeltően, mégis annyira bájosan ártatlanul nézett ki abban az egyszerű szabású, ejtett vállú fekete, ezüsttel átszőtt felsőben és sötét, alakkövető farmerben, hogy most is több domina külsejű, vadabb leányzó és néhány kétes kinézetű fickó is rajta felejtette a pillantását. El is határozta, hogy egy tapodtat sem mozdul mellőle, így hát ugyan az érintettel nem közölte, de kinevezte magát Akira Cortelli – kun személyi testőrévé ártatlanságának megóvása érdekében, na meg persze némi önző érdekből.

- Az a véleményem, hogy annak a lókötőnek megvan a magához való esze, ahogy a bandája többi tagjának, nem gondolnám, hogy aggódnod kellene miattuk. - morogta az elf és Aki kifejezetten gonoszkás mosolyán láttán még inkább elment az élettől a kedve – Ha vissza merészeled neki mondani, akkor agyon foglak csapni, annak ellenére, hogy meglehetősen kedvellek. - fenyegetőzött - Nem igazán az a fajta ember, aki belopná magát a szívembe egyébként sem, de ismersz, nem szoktam a személyes érzelmeim miatt félredobni a racionalitást és tetszik nekem vagy sem, okos kölyök, olyan, aki a jég hátán is megél, és érzi a határokat. Feszegetni fogja őket, de átlépni nem. És biztos vagyok benne, hogy nem barátkozna senkivel, aki ugyanerre nem képes.

- Hallgatok erről a beszélgetésről, mint a sír, pusztán azért, mert én is meglehetősen kedvelem magát, bár azért Izaya – kun arckifejezésére kíváncsi lennék, miután ezt meghallgatta. - kuncogott a fiú – Mindenesetre köszönöm Kousuke – san, kicsit megnyugtatott, úgy vettem észre, jó emberismerő, bízom az ítéletében.

- Volt rá néhány évtizedem, hogy kitapasztaljam az efféle dolgokat, megfigyelés kérdése az egész. Rengeteget elárul egy élőlényről néhány apróság is.

- És rólam mit gondol? Érdekelne milyen embernek tart ennyi idő után.

- Ezt aztán végképp megtartom magamnak, legyen elég, hogy Izaya – kunhoz hasonlóan én sem barátkoznék olyan valakivel, aki nem üti meg a mércémet, főleg akkor nem, ha ember az istenadta. - pillantott a fiúra Kousuke a létező legdölyfösebb, leghercegibb tekintetével, amire ismételten csak a fiú nevetése volt a válasz és egy apró meghajlás köszönetképpen. Élvezte, hogy meg tudja nevettetni Kirát a mókázásával, amit egyre gyakrabban engedett meg magának. Már majdnem elfelejtette, hogy van humorérzéke.

Két óra múlva ott tombolt Akival, és kimondhatatlanul büszke volt a mellett ugrabugráló fiúra, hiszen a szövegek több, mint zseniálisak voltak, néhány sorba annyi érzelmet tudott belecsempészni, annyi gondolatot, legyen szó vidám vagy mélabúsabb dalokról, egészen az egészen sötét hangulatúakig. Biztos volt benne, hogy a banda fele ekkora sikert sem tudott volna elérni ezek nélkül a szövegek nélkül. És abban sem kételkedett, hogy a fiú, bármennyire élvezi az életét, őrlődik, hogy mi legyen a jövőjével. Mikor valahogy erre terelődött köztük a szó, képtelen volt nem észrevenni, hogy Kira mosolya több, mint erőltetett lesz, és időközben arra is rájött az elejtett félmondatokból, hogy úgy érzi előbb – utóbb választani kell a színészet és a zenekar között. Szerette volna, ha ezt is meg tudják beszélni, de azt is elfogadta, hogy talán erre nem ő a megfelelő személy, hiszen a saját világa merőben máshogy működik, mint a fiúé, és akármilyen mély bizalom van köztük pont emiatt néhány biztató szón kívül nem tudna érdemi tanácsot adni neki. Nyilvánvalóan Izaya – kun érintettség okán szintén alkalmatlan ennek a kérdésnek a megvitatására, szóval így egyelőre magában rágja a dolgokat. Úgy látta maga előtt, mi futkározik a fiú fejében háttérprogramként a legvidámabb pillanatokban is, mint ahogy The fragrance of Roses tagjait a kivetítőn. Mit áldozzon fel? Legyen hűséges a barátjához, hiszen végül is a dalszövegírást is szívesen csinálja, vagy legyen önző és tartson ki a gyermekkori álma mellett, amiért már annyit megtett és kockáztassa azt, hogy a számára egyik legkedvesebb ember lelkébe tiporjon, sőt mi több cserbenhagyja? Kemény kérdés volt, de előbb – utóbb Aki dönteni fog, mert dönteni kell, abban pedig már csak reménykedhetett, hogy nem fogja megbánni és a jó úton indul el.

A koncertnek végül fergeteges sikere lett, háromszor tapsolták vissza a bandát, sőt ha a közönségen múlik, lett volna negyedik felvonás is. Hatalmas tapssal jutalmaztak minden számot, és a végén sem akart szűnni a tapsvihar. Az együttes tagjai láthatóan kimerülten, de euforikus állapotban álltak a színpadon és mély meghajlásokkal fogadták a közönség tetszését, aztán Izaya – kun valami olyasmit művelt, amire sem ő, sem az érintett nem számított legvadabb álmaiban sem. Egyszerűen kikanalazta Akit az első sorból maga mellé, majd pár szót intézett az nézőtéren lévő fiúknak és lányoknak.

- Helló, jó estét mindenkinek, aki ma eljött. Szavakkal lehetetlen kifejezni, mit érzünk most, ami a legközelebb áll az igazsághoz, hogy kurvára boldogok vagyunk. - Kou felnevetett, mikor észrevette, hogy Izaya – kun az ízes káromkodásért meg is kapta a jutalmát Akitól egy szépen kivitelezett bokánrugás képében, aztán viszont az ezt követő események letörölték az arcáról a mosolyt jó időre – Mielőtt lehúzzuk a rolót máról, még szeretném, ha megismernétek azt az embert, akinek a szövegeinket köszönhetjük. Hadd mutassam be nektek Akira Cortelli – kunt, aki a szövegeinkért illetve értünk felelős, ő a mi őrangyalunk és nem utolsó sorban az a fiú, akibe szerelmes vagyok.

Hirtelen olyan csönd lett a teremben, hogy tényleg lehetett volna hallani egy légy zümmögését is, Izaya – kun fél másodperc alatt elhallgattatta az addig tomboló közönséget. A menedzserük láthatóan szívrohamot kapott, Akira olyan sápadtságot produkált, hogy őt látva a hófehér szégyenkezve elbujdosott, ráadásul még a lélegzete is elállt, szó szerint, Kou sokkos állapotba került, a színpadon várakozó srácok pedig antipatikus nyugalommal vették tudomásul, hogy önfejű vezérük ismét fejjel rohant a falnak, ami magával sodorhatja mindannyiuk épp csak induló karrierjét, hiszen rögtön az első nagykoncerten bejelenteni, hogy egy fiút szeret gyakorlatilag egyenlő volt a szakmai öngyilkossággal. Egyedül Izaya – kun álldogált nyugodtan, mintha nem mondott volna semmi különöset, csupán bejelentette volna, mikor lesz a következő koncert. És hogy még inkább megkavarja az állóvizet, folytatta tovább zavarbaejtő vallomását, és komolyságát mi sem bizonyította jobban, minthogy elhagyta a megszokott szlenges dumáját és szinte irodalmi magaslatokban szárnyalt.

- Mindig is őszinte embernek tartottam magamat, épp ezért nem érezném helyesnek, hogy magamat megtagadva belehazudjak a szemetekbe, vagy, mint egy ostoba sorozatsztár játsszam a macsó, nőcsábász rocksztár szerepét. Nem nekem való ez, és nektek is tartoztam az igazsággal, mert ha ti nem lennétek, nem állhatnék most itt. Ha emiatt elfordultok tőlem és megfeneklik a banda, úgy elfogadom, bár legalább ezer bocsánatkéréssel fogok tartozni a munkatársaimnak, akik végig mellettem álltak és vállt vállnak vetve küzdöttek velem. Ezen felül Akira – kunt sem akarom tovább áltatni – fordult a még mindig levegőért kapkodó és hullafehér fiú felé. - Tisztában vagyok vele, hogy semmit sem vettél észre az érzéseimből, ismerlek már annyira, hogy tudjam, a saját világodban remekül elvagy, és fogalmad sem volt arról, hogy mit akarok a tudomásodra hozni a célzásokkal, érintésekkel, így most nem hagysz nekem más lehetőséget, mint hogy szemtől – szembe valljak. Nem kell most választ adnod, annyi időt adok, amennyire szükséged van. Nem kérek mást, csak egy esélyt tőled arra, hogy meggyőzzelek milyen jól járnál velem párodként is. - beszéd közben valahogy észrevétlenül a kezébe fogta Kira reszkető kezét, és a rajongó tömeg azon vette észre magát, hogy egy csodálatosan bensőséges szerelmi vallomás közepén vannak, aminek résztvevői, mintha nem is lennének tudatában a másik 1500 jelenlétének. A varázst a kitörő éljenzés szakította meg, a fanyalgók hangját teljesen elnyomta a kurjongatók kórusa, akik arra biztatták Akirát, hogy mondjon igent a frontembernek. Kou ebből semmit nem érzékelt, csak figyelte a szerelmét, ahogy kéz a kézben áll egy másik fiúval és közben szépen lassan összetört benne minden, kiüresedett. Pillanatok alatt lett az évek hosszú során megszerzett tavaszából ismét zord tél, sőt talán most még zordabb, mint ami azon a régi napon kezdődött el, aminek Akira érkezése vetett véget. Akármennyit mondogatta magának, hogy ez be fog következni, akármennyire készült rá, most rájött, hogy ezt nem fogja kiheverni soha, hiszen a szíve mélyén minden nagylelkű lemondás és észérv dacára reménykedett a közös jövőben. Ott állt kisemmizve és tudta, hogy mostantól neki kell színjátékot játszani, olyat, amit Izaya – kun el sem tud képzelni, olyat, amit talán még Kira sem tudna, annak dacára sem, hogy kevés nála jobb színésszel találkozott. Nem volt képes felidézni, hogy jutott el a banda öltözőjébe, csak arra eszmélt, hogy a még mindig halálosan zavarban lévő, háttérbe húzódott Akira mellett áll, és bátorítóan a kezét szorongatja, ahogy egy legjobb baráthoz illik, közben pedig szépen lassan elvérzett.

A menedzser elváltozott hangon üvöltözött a még mindig túl nyugodt Izaya – kunnal, aki fittyet sem hányva a szidalmakra jólesően pöfékelt.

- Legalább arra vedd a fáradságot, hogy rám nézz, mikor ekkora galibát kevertél - csapott az asztalra az ideges férfi. - Fogalmad sincs milyen következményekkel járhat ez, talán ma dobtál el egy lemezszerződést, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha csak rólad lenne szó, de itt másik öt ember sorsával is játszadozol. Hattal, ha Akira – kunt is beleszámolom, hétfőn nem csak neked kell elviselned az iskolatársak reakcióját, hanem neki is. Végig gondoltad egyáltalán mit kockáztatsz ezzel az egésszel?

- Nem - nyomta el a csikket Izaya - Nem szoktam gondolkodni, általában ösztönösen cselekszem, aztán jön, aminek jönnie kell. Ezek a fiúk mind úgy vállalták a velem közös munkát, hogy ezt tudták rólam, figyelmeztettem őket. Van bennünk annyi tehetség, hogy tiszta lappal mindent elölről kezdjünk, ha ez a lehetőség esetleg elúszott. Mint kifejtettem, nem vagyok hajlandó másnak mutatni magam, mint ami vagyok, és a félrebeszélés sem az én műfajom, szal le lehet szállni rólam. A srácok később elszámoltathatnak, nekik van egyedül joguk hozzá, de most még ehhez is túl fáradt vagyok, szóval én tiplizek, holnap mindenkit körbecsörrentek és megdumáljuk mit zajlott ma itt. Jócakkát mindenkinek!

Ezzel a zárszóval magára kapta a kabátját, zsebre tette a telefonját valamint a pénztárcáját és kilibegett az ajtón, anélkül, hogy bárkire is vetett volna egyetlen kósza pillantást. A többiek is szedelőzködni kezdtek és szépen lassan kiürült a szoba. A menedzser még távozása előtt formálisan bocsánatot kért Akitól, hogy ilyen helyzetbe keveredett, aztán ő is eltűnt a gyéren megvilágított folyosón.

- Nekünk is mennünk kellene Kira, mielőtt bezárnak minket ide egész éjszakára. - noszogatta meg Kou a magához képest is csendes fiút. Felsegítette rá az átmeneti dzsekijét, ráigazította a fejére a sapkáját és finoman a kijárat felé kezdte terelgetni. Útközben nem sok szót váltottak, némán baktattak egymás mellett, egyiküknek sem volt túl sok kedve beszélgetni. Csak Akiráék háza előtt tört meg a köztük feszülő némaság. Kou már a búcsúzkodáshoz készülődött, mikor a fiú megtört tekintettel rápillantott.

- Kousuke – san mit gondol erről a kalamajkáról, amit Izaya – kun okozott?

- Tényleg fontos, én mit gondolok? Engem aztán semmiféleképpen nem érint Kira, neked kell magadban megrágnod a történteket. Nem tudok neked segíteni, nem tudok választ adni helyetted, csak annyit tehetek, hogy támogatlak, akárhogy határozol.

- De..

- Ne – szakította félbe az elf. Gyáva módon másra sem vágyott, minthogy herceghez és harcoshoz méltatlanul megfutamodjon, bár fogalma sem volt róla, hova menekülhetne saját maga elől, hol találhatna enyhet a fájdalmára. Hikari – chanra gondolt, talán nála menedékre lelhetne most is, mint annyiszor már és neki a szívét is kiönthetné. - Kérlek Kira, ne akard, hogy én tanácsoljalak, rossz választás lennék erre a posztra. Tisztában vagy vele, hogyan érzünk egymással Izaya – kun iránt, félek, hogy félrevezetnélek, és ezt nem akarom. - ócska kifogás volt, és hálás volt a sorsnak, legalább azért, hogy a fiú nem volt képes felidézni, mit mondott néhány órával korábban arról, hogy a személyes érzelmei általában nem befolyásolják az értékítéletét. - Most egyedül kell átgondolnod a hogyantovábbot. Menj, rágd át, mérlegelj, aztán dönts, de ne csak ebben. Tedd rendbe az életed minden területét, van rá időd, de ne hagy hátra semmit, kezd tiszta lappal és ahhoz tartsd magad. Na rajta, édesapád már biztos vár, úgy látom ég a lámpa.

- Kousuke – san – a fiú már szinte szűkölt, Kounak pedig megszakadt a szíve aznap este sokadszor. Legszívesebben a karjaiba kapta volna, kifulladásig csókolta volna még el nem tűnik ez a zavarodottság a szemeiből, és aztán magával vitte volna egy lakatlan szigetre, ahol senki sem talált volna rájuk. Mérhetetlenül harugodott Izaya – kunra, nem csak a vallomása miatt, hanem az önzőségéért is, hogy nem csak a társai, de Kira érzéseit sem vette figyelembe. Minden, amit most tehetett, hogy óvatosan, barátilag megölelte és kicsit tartotta, majd kiszakadva az ölelésből halk hangon jó éjszakát kívánt neki.

Otthon

Csend és tisztaság fogadta őket a házban, amit Kou nem is csodált. A fiú apja rendszeretetét örökölte, egyikük sem bírta elviselni, ha valami nem volt a megszokott helyén. Ugyanakkor Akira édesanyja örökségeként tartotta számon a gyűjtögető mániáját, ahogy ő nevezte magában ama kényszeres szokását, hogy minden apróságot megőriz, hogy képes még egy apró cetlit is eltenni pusztán azon megfontolásból, hogy számára kedves emlékek kapcsolódnak hozzá. Nevetett is eleget magán és a szerinte elrontott személyiségén, hisz így élete jelentős részében csak rendet tartott maga körül. Néha megjegyezte, mennyivel egyszerűbb dolga lenne, ha nem lenne rendszerető, mert akkor nem érzene kényszert arra, hogy állandóan rendbe tegye az évek során tekintélyes méretűre duzzadt „gyűjteményét”, vagy ha nem akarna minden fontos pillanatról valami kézzel fogható emléket, mert akkor könnyű lenne rendet tartania a holmija között, Kou viszont – bár ennek sem adott hangot soha – ezt is imádta benne. Miután megérkeztek, Akira némi türelmet kért az elftől, és azt javasolta, hogy helyezze magát kényelembe, még ő is átöltözik otthoni viseletbe, amit Kou örömmel teljesített. Szeretett ide jönni, hiszen maga az aprócska ház, amin apa és fia osztozott, barátságos volt, vendégcsalogató -és marasztaló. A nappaliként funkcionáló helyiség, ami elválasztotta egymástól az étkezőt és a hálószobákat kellemes, világos árnyalatokban úszott, a pasztell színek tágították a teret, nagyobbnak mutatva a szobát valódi méreténél. A konyhával egybekötött étkező és Akira hálója is hasonló színekben pompázott, azonban az édesapa magán birodalmát még nem volt lehetősége szemügyre venni, így fogalma sem volt róla, hogy vajon az is ilyen képet mutat-e, vagy teljesen elüt a ház többi részétől, bár ha őszinte akart lenni, nem is volt rá túlzottan kíváncsi. Mindig kínosan érezte magát Fabio jelenlétében, akinek szintén egy közeli barátként lett bemutatva, azóta meg pláne, mióta ráébredt micsoda bűnös érzéseket táplál a fia irányába, sőt hogy ez nem csupán plátói szerelem, van benne elemi vágy is bőven. Magyarul örült, hogy az egyébként szimpatikus férfi, akin látszott mennyire szereti a fiát, nem látott bele a gondolataiba, amikben már számtalanszor szeretkezett Akirával. A család többi tagja is megnyerő volt számára, már akiket volt szerencséje megismerni, látszott, hogy fontos nekik Akira, és meglepődött mennyire kijött Gilberttel a fiú, hiszen elsőre látásra nem sok közös tulajdonságot fedezett fel Akirában és a szőke férfiben. Később mégis kénytelen volt beismerni, hogy rengeteg mindenben hasonlított szíve választottja nagybátyjára is, és ez főleg a zenei ízlésükre vonatkozott.

Hamarosan megjelent a gondolatait kitöltő fiú személyesen, immár saját ruháiban, hosszú haját kiengedve. Mikor növeszteni kezdte csipkelődött is vele Kou eleget, hogy megirigyelte tőle a szellőben lágyan ringatózó tincseket, amire Aki rendszerint huncutul mosolyogva annyit felelt, hogy szó sincs róla, egyszerűen így érzi teljesnek a rockimidzsét. Sajnos az iskolában össze kellett kötnie, a tanárai így is csak a példás magaviselete és kiváló tanulmányi eredménye miatt nem szólták meg érte, de miután kilépett a lakásból azonnal szabadon engedte fürtjeit. A fodros, rövid ujjú felső szépen követte felső teste ívét, még halásznadrág a csípője domborulatát emelte ki. Kou abban a pillanatban legalább annyira imádta ezt a bűnre csábító öltözéket, mint amennyire utálta. És önző módon örült, hogy a fiú előtte meg meri mutatni azt az énjét, amit a világ előtt azért még nagyrészt titkol, hogy előtte már meg sem próbálja megjátszani magát, mert tudja, hogy a kettejük bizalmon alapuló kapcsolatába belefér ez is. Hogy őt nem érdekli, hogy az emberek többségének mit szólna, hiszen a fiú így gyönyörű, ahogy van, valahogy illik hozzá ez az egész, hogy úgy tud egyébként mások által lányosnak nevezett, általában valamiféle fodorral díszített holmikat hordani, hogy mégsem tűnik benne nőnek, és ha nem is így lenne, őt akkor se érdekelné. Azért meg külön odavolt, ha a fiú egy – egy koncert előtt egy leheletnyi sötét szemfestékkel és szemceruzával kiemelte azokat a mélykék szemeket, amik mintha még jobban ragyogtak volna ettől.

- Készen is vagy? - tápászkodott fel Kousuke a hangulatos kályha mellett fekvő – véleménye szerint már túlságosan is – kényelmes kanapéról

- Siettem, ahogy tudtam, hogy ne kelljen sokáig várnia rám. Remélem elég éhes, mert sok ételt készítettem, talán el is túloztam némileg, de szeretnék vinni egy kis kóstolót Lucius bácsiékhoz Ők egyébként is szeretik a tenger gyümölcseit, az pedig bőven van ebben az ételben.

- Lelkiismeretfurdalásom van miatta, hiszen sok munkádba kerülhetett ezt a tenger gyümölcseivel gazdagított spagettit elkészíteni, hát még a hozzávalókat beszerezni, és a tanulás rovására ment, holott tudom milyen fontos neked, hogy bekerülj arra az egyetem izére.- vetette fel Kousuke, miközben elvette a tányérokat és evőeszközöket Akirától és elkezdett teríteni, amíg a fiú az ételt melegítette.

- Nem kell aggódnia, folyamatosan készülök a felvételikre és a vizsgákra, elég nagy bajban lennék, ha csak néhány héttel a felvételi előtt kapnék észbe, így csak ismételnem kell. - pillantott rá Akira tűzhely mellől.

- Szinte hihetetlen milyen rengeteget tanultam ám én is a társadalmatokról, mióta mi ilyen jóban vagyunk, nem igazán tudtam volna pár éve még értelmezni ezeket a felvételi vizsgákat, egyetemet, az egész fura, bonyolult rendszert, amiben éltek. Amikor még én is „ember” voltam, jóval egyszerűbb volt minden, habár már akkor is képesek voltak a halandók picit túlkomplikálni az életüket. Nevess ki, de egyszerűen el vagyok bűvölve attól, hogy szépen lassan sikerült kiigazodnom ezen a rendszertelen rendszeren. Hikari – channak kimeríthetetlen információ forrás lettem. Eddig sem töltöttünk kevés időt együtt, de most már szinte levegőt sem hagy venni.

- Olyan sokat emlegette már Hikari – sant, egyszer szeretném megismerni. Nagyon közel áll Önhöz, Kousuke – san. Kicsit féltékeny is vagyok rá, hogy ennyire belsőséges viszonyt ápolnak. - bámult bele a tálba a fiú. Minden szavát komolyan gondolta, habár igyekezett úgy tálalni, mintha csak ugratni akarná az elfet. Tényleg rengeteget hallott már erről a lányról és mindig annyi melegséggel volt tele Kousuke hangja, mikor őt emlegette, hogy képtelen volt nem egy kis haraggal gondolni az ismeretlen hölgyre. Rettegett tőle, hogy egyszer kiderül, több fűzi össze őket barátságnál, hogy valahogy ez a testvéries szeretet szerelemmé ért bennük. Hogy egyszer csak elé áll az ő hercege és közli, hogy mostantól boldogan élnek Hikari – channal még meg nem halnak. Abszurd álmai voltak ezzel kapcsolatban, például egyik éjszaka arra riadt fel, hogy álmában Kousuke megkérte legyen a tanújuk az esküvőn, holott fogalma sem volt róla, hogyan zajlik egy ilyen holtomiglan – holtodiglan fogadalomtétel a démonok világában.

- Szerintem nem olyan jó ötlet ez – térítette magához Kou hangja. - Hidd el, ha a kisujjad nyújtod neki, derékig elnyel, kinézem belőle, hogy elrabol és életed végig a világotokról szóló történetek mesélésére kényszerít. Így szeretnéd leélni hátralevő éveidet Kira? Bőven elég, hogy engem zaklat állandóan és a velünk megesett események részleteiről faggat.

- Ilyen szörnyű nőszemély? - kacagott fel a fiú – Biztos nehéz lehet a párjának lenni. - megpróbálta a lehető legközömbösebben felvetni ezt a mondatot, de közben majd kiugrott a szíve a helyéről. Most talán sikerül kiszednie Kousukéból valamit, ami megnyugtatná vagy összetörné, de legalább ezt a rettentő bizonytalanságból eredő félelemet megszüntetné. Bőven maradna még így is a szívében elég fájdalom, ami abból fakad, hogy a szeretett lény számításba sem veszi szeretőjeként Hikari – chantól függetlenül sem.

- Fogalmam sincs – gondolkodott el Kousuke – Barátként fantasztikus nőszemély, még akkor is, ha néha az őrületbe kerget, de hogy milyen egy párkapcsolatban, arról nem igazán gondolkodtam még. Tulajdonképpen egyetlen párját sem ismerem, azt hiszem még nem volt az életében olyan férfi, akit szívesen bemutatott volna nekem, ha volt egyáltalán férfi az életében. Bár furcsának tűnhet, de még nekem sem beszél ilyenekről. Úgy vélem, neki a démonok nem megfelelőek, szenvedélyre, igazi érzelmekre van szüksége, hiszen ő maga is tele van velük, de tudod nekünk emberekkel szerelmi viszonyba keveredni nem túl kifizetődő. Sokkal többet veszíthetünk, mint amennyit nyerhetünk. Végignézte mit kínlódtam végig annak idején, azonban az érzelmeknek nem lehet parancsolni.

- Már akkoriban is barátok voltak?

- Igen, ha ő nincs mellettem, azt hiszem feladtam volna az egészet. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy még élek, pont ezért rettegek és szeretném megóvni a fájdalomtól. Néha azt kívánom, bár embernek született volna, hogy megkaphassa azt az életet, amit megérdemel.

- Nem gondoltak még arra, hogy esetleg megpróbálják együtt? Szóval – pirult el a fiú, amit Kousuke a zavarnak könyvelt el – , Ön is képes ilyen lángoló érzelmekre, bár nem sokat mesélt arról az emberről, aki megkaparintotta a szívét és hát neki is erre lenne szüksége, és …. és …... és...... hát mindketten démonok....... és....... és........... és... Hát ….. izé... - belesült, egyszerűen nem bírta kimondani, hogy illenek egymáshoz, beleszakadt a szíve ismét a gondolatba, tudta, ha egyedül lenne, akkor talán egy kicsit pityeregne is, akármilyen férfiatlan is eme tevékenység, ezért még az eddigieknél is jobban kerülte Kou tekintetét. Talán emiatt nem vette észre az elf arcán átsuhanó szomorúságot és vágyakozó pillantást, amit rávetett. Borzasztó csalódás volt, hogy gyakorlatilag a fiú azt javasolja, tegye Hikari – chant a szeretőjévé. Ugyan az feltűnt neki, hogy Aki nem néz a szemébe, de ezt a viselkedést betudta kamaszos zavartságnak. Tévedések végjátéka, később, mikor minden tisztázódott így nevezte el ezt az időszakot, az utána következőre pedig hatványozottan is igaz volt, olyan szinten beszéltek el egymás mellett, ami már a művészet határait súrolta, ami pedig ennél is gyászosabb volt, hogy igazi tehetséggel bizonyítottak be olyan dolgokat maguknak a másikkal kapcsolatban, amiknek köze nem volt a valósághoz.

- Nem hinném, hogy ő és én valaha is....... együtt legyünk romantikus értelemben. Tudod, azt gyanítom, az olyan lenne, mintha a vér szerinti testvéremmel csinálnám, és hát....... romlott a mi világunk, de azért a vérfertőzés még nekünk is ............... tabu.

- Óh, persze, persze. Ugyan nekem keveset beszél és panaszkodik róla, azért tisztában vagyok vele, hogy voltak nehéz időszakai az életének, de azt hiszem, maga nagyon szerencsés Kousuke – san. Az igazi testvéreihez és családjához nem fűzi érzelmi kötelék, ahogy őket sem magához, de azért mégiscsak kapott családot. Itt van magának Hikari – san, akivel nagyon különleges köteléket alakítottak ki és itt vagyok én is, akármikor, akármilyen helyzetben számíthat rám, remélem ezt mondanom sem kell.

- Igen és ezért nem győzök elég hálás lenni. - felelte az elf elérzékenyült hangon, amitől maga Akira is szinte könnyekig hatódott.

- Együnk, az étel kész, én farkaséhes vagyok, és ugye bízhatok benne, hogy maga sem tömte meg a hasát a találkánk előtt, tekintve, hogy tegnap nyomatékosan figyelmeztettem arra, hogy ezt nem teheti? - váltott témát hirtelen Akira és elfordult a tűzhelytől. A lábast tartó kezén egy konyhai kesztyű volt, láthatóan néhány mérettel nagyobb, mint amire szüksége lenne, ebből Kou erősen gyanította, hogy az édesapja a színes minikuglófokkal díszített kesztyű igazi tulajdonosa. Az isteni illatokat árasztó ételt tartalmazó tálat az asztalra helyezte, a kesztyűt a helyére, majd szépen megvacsoráztak. Keveset beszéltek, emésztgették az elhangzott és bennrekedt szavakat, az érzéseiket, az egész katyvaszt, ami kialakult bennük és körülöttük. Kou magában megállapította, milyen remek lenne minden nap ebben a csöndes békében együtt élni ezzel a fiúval, vele ébredni, a fárasztó és fájdalmas klántalálkák után hozzá jönni haza gyógyulni, nem a magányos kis erdei kúriájába, vele szeretkezni az arctalan idegenekkel folytatott szimpla aktus helyett, őt tartani párjának. Olyan régen volt, hogy utoljára arra vágyott, hogy valakit a párjának nevezhessen a szó legnemesebb értelmében, akivel együtt, egymást támogatva, egy irányba menve, vállt vállnak vetve küzdenének meg az élet viharaival. Aki mellett megszűnne az én és te, és lenne helyette mi, amit csak ez a fiú adhat meg neki senki más, mégis a gyávasága és kétségei miatt hagyott elmúlni egy újabb napot anélkül, hogy ezt megvallotta volna neki, egy újabb éjszakát, amit egy ismeretlennel töltött helyette.