2012. augusztus 29., szerda

Beszélgetések III




Hétfő reggel Akira fáradtan ébredt, hirtelen megszűntek a nyugalmas éjszakák. Elaludt ugyan, de még álmában is a gondolataival viaskodott, a kora hajnali ébredés után pedig még sokáig feküdt a mennyezetet bámulva. Valamennyit ugyan segített az édesapjával való beszélgetés, de akivel igazából szót akart váltani nagyon messzire távolodott tőle mind fizikailag, mind lelkileg, utoljára ilyen reménytelenül messze a találkozásukkor volt. Annyira szerette volna, ha Kousuke mutat némi érzelmet a történetekkel kapcsolatban, akármi megfelelt volna, még az is, ha azt tanácsolja, hogy fogadja el Izaya - kun ajánlatát. Azonban elég jól ismerte Kousukét, legalábbis a szívének azt a részét, ahová őt beengedte, és miután hidegebb fejjel is átgondolta a történeteket, rájött, hogy ez volt a legtöbb, amit várhatott tőle. Ebben a helyzetben kijavíthatatlan hibának tűnt a gyávasága, ami miatt sohasem vallott az érzelmeit illetően, és már esélyt sem látott arra, hogy valaha is kiderüljön az igazság, jobban mondva, hogy a nemleges válasz, amit több mint valószínű, hogy kapna Izaya - kun miatt hangzana el vagy a valódi érzéseit tükrözné az üggyel kapcsolatban.
Annyira elkalandozott, hogy először meg sem hallotta a telefonja csöngését, másodjára azt hitte az ébresztő, és szívfájdalom nélkül nyomta meg a kikapcsolás gombot. Csak harmadjára esett le a tantusz, hogy ez bizony hívás egy bizonyos illetőtől, aki személyre szabott csengőhangot is kiérdemelt a telefonjában és akivel nem igazán kívánt még beszélgetni, de megbántani sem. Sejtette, hogy Izaya – kun is szenved, talán meg is bánta, hogy olyan hamari volt, sokat elárult szavak nélkül is a lelkiállapotáról, hogy két napig nem kereste, ez merőben szokatlan volt tőle, ezért némi tétovázás után megnyomta az elfogad gombot és kicsit reszketősen a füléhez emelte a kagylót.
- Izaya – kun jó reggelt! Most meglepődtem, nem szokott ilyen hamar kidobni az ágy. Mi történt? - próbálta az idegességét jókedvvel és mosollyal álcázni, de a másikat nem tudta megtéveszteni.
- Jó reggelt neked is koránbéredő szépségem! Nem dobhatott ki az ágy basszus, ha a közelébe sem mentem így vettem a bátorságot és megkockáztattam, hátha te sem szunyálsz. Dumálhatunk? - ahogy Izayát nem lehetett megtéveszteni úgy Akira sem hallotta ki azt a lazaságot a hangjából, mint amit a szavai tükröztek.
- Izaya - kun, rettenetes dolgot műveltél, ilyet tenni egy gyanútlan emberrel nem igazán tisztességes dolog.
- Nézd, szánom - bánom, asszem a menedzser - san most beletrafált sok értelemben. Nem használtam a fejem, legalábbis nem rendeltetésszerűen, mentem neki a falnak és nem törődtem vele, mire fut ki a hülyeségem, sőt akkor az sem izgatott túlzottan, mit fognak gondolni az emberek. Nem rólam, rólad..... és hogy ezzel milyen kellemetlenséget okozok neked. Fogadd ezért őszinte bocsánatkérésemet.
- Nem csak erről van szó, Izaya- kun, nem csak arról, hogyha ma egyáltalán kimozdulnék mivel kellene szembenéznem és nem mellesleg neked is a suliban, az utcán, vagy a sajtóban, vagy mivel kell szembenéznie a srácoknak, akikért felelősséget vállaltál és akiket a lehető legrosszabb módon hagytál cserben. Merem remélni egyébként, hogy a bocsánatkérés feléjük is el fog hangzani, pont úgy, ahogy megígérted. – szigorodott meg Akira hangja.
- Igenis uram, megtörtént, egyesével rájuk csörrentem és szó szerint térden állva könyörögtem nekik, bár ők ezt nem láthatták. Megnyugtatásodra mondom az eredmény sem maradt el, sikerült visszahódítani a szívüket.
- Figyelmeztetlek, ellenőrzöm. 
- Megteheted. És most vissza a startvonalra. Mi a pálya kettőnkkel? És hogy értetted, hogy ha ma kimozdulnál? Nézd, ha mostantól életfogytig tartó száműzetésbe vonulsz pusztán azért, mert én agyalágyult vagyok, akkor visszaruccanok a gyökereinkhez, felvágom a gyomrom, te pedig lehetsz a segédem. 
- Ne ess túlzásba. Egyébként nem egészen negyvennyolc órája még azt zengedezted, hogy annyi időt hagysz nekem, amennyit akarok, most meg már válaszokat akarsz? - ráncolta meg értetlenül a szemöldökét Akira, aztán bevillant neki, hogy ráncolhatja, amennyit akarja, Izaya – kun pont úgy nem fogja látni ezt az árulkodó jelet, mint ahogy az ő térdepelős magánszámának sem volt szobája négy falán kívül tanúja senki - Különben akár el is vonulhatnék a világ elől az ég áldjon meg, ha egy kevésbé toleráns és megértő édesapám lenne. Mit gondolsz, az ő fülébe nem jutna vissza, mi történt? 
- Fenébe, erre nem is gondoltam. 
- Nem csak erre nem – vágott az énekes szavába szokásától eltérően totálisan tiszteletlenül Akira 
- Nézd Aki, hagyjuk a köntörfalazást, mostantól komoly leszek és nagyok őszinte, mert te is ezt érdemled és mert mint voltam szíves kifejteni én egy kibaszott őszinte ember vagyok. - nyomta el a kezében lévő csikket Izaya, de már vette elő a következőt. Immár nem először adott hálát a sorsnak, hogy egyedül élhet kis lakásában, s így senki sem panaszkodik ködszerű füst miatt. Fogalma sem volt hanyadik szálnál tartott, csak jött ez egyik a másik után. - Azt mondtam szánom - bánom, de inkább csak a kivitelezés módját, nem pedig magát a tartalmat. Eléggé belédhamhabarodtam. Mire észrevettem magam, a mindennapjaim része lettél és annyira feszített ez az érzés, hogy a bizti bukta ellenére ki kellett mondanom. Akár hiszed, akár nem, a válaszodtól és attól függetlenül, hogy elveszíthetlek, úgy érzem, mintha egy óriási tehertől szabadultam volna meg. Na persze a másik még ott van, de a fele része lement és ez is több, mint a semmi. És van itt még valami, amiről még soha nem beszéltél sem velem, sem az illetékessel, és ami keresztbe tehet nekem. Szerelmes vagy Kouba, igaz?
Az érzés, amit Akira átélt néhány másodperc leforgása alatt felért egy gyomronrúgással, szinte tényleg fizikai fájdalmat okozott. Hiszen olyan gondossággal őrizgette ezt a titkot, ami most napvilágra került. Egy megoldás ötlött az eszébe, tagadni és foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz, hogy ez ostobaság, nevetséges hallucináció, de mielőtt akár egyetlen szót is kinyöghetett volna, Izaya - kun közbevágott.
- Ugye most nem akarsz azzal kábítani, hogy tök idióta vagyok? Nem tollas a hátam gyönyörűm, szóval kérlek, nagyon kérlek, ne kezdj neki hantázni. Szeretnék egyről a kettőre jutni, tisztán látni a jövőt és az esélyeimet illetően, szóval játszunk nyílt lapokkal. 1:1, te is titkolóztál, én is, ez döntetlen. Hogy honnan tudom? Figyeltelek, megismertelek, és bár nem látszik, megvan a magamhoz való eszem, összeraktam a dolgokat annak ellenére is, hogy én csak a felszínét láttam a kapcsolatotoknak, mélyebbre nem engedtetek, pont ezért őt nem is tudom hova tenni. Pontosabban azt vagyok képtelen megítélni, hogy részéről kölcsönös-e ez az érzelem, bár remélem, hogy nem.
- Izaya- kun – most már nem csak a keze reszketett Akinak, hanem mindene, így a hangja is – nagyon közel állok hozzá, hogy letegyem a telefont.
- Ne tedd! Ne tedd.. Nem használnám ellened ezt az infót, még akkor sem, ha elutasítasz. Tőlem az a fura fazon soha nem fogja megtudni, az egyetlen, akitől ezt hallhatja az te vagy. Viszont halálosan féltékeny vagyok rá és utálom, hogy ő olyasmi birtokában van, amiért én a fél életemet odaadnám, de észre sem veszi ezt a kincset, vagy ha észre is veszi, figyelmen kívül hagyja. Aki, tudom, hogy őt szereted, tudom, hogy már nagyon régen ő az egyetlen, és tudod mit? Azt sem bánom, ha szerelmet vallasz neki, és amennyiben elfogad téged, akkor én lelépek a színről. De, ha nemet mond, vagy ha mégsem akarod előtte kiteregetni a lapjaid, könyörgöm, egyetlen esélyt adj nekem. Nem kell azonnal szerelmet érezned irántam, nem várom el, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsd, haladhatunk lassan lépésről – lépésre.
Az utolsó szó elhangzása után hosszú ideig csönd uralkodott kettejük között. Izaya - kunnek nem volt több mondanivalója, mindent elmondott már, amit lehetett és most várta az ítéletet minden eshetőségre készen. Akirát ez a beszélgetés csak megerősítette abban, hogy édesapjának igaza van, el kel mennie innen, messzire, mert így képtelen felelős döntést hozni, ahhoz túlságosan meg van zavarodva.
- Izaya – kun... Én holnap, legkésőbb holnap után el fogok utazni. Nem a szégyen vagy a maradi, keménykezű édesapám miatt nem megyek ma suliba, sőt, ő lenne az első, aki megvédene, ha bárki is szót merne emelni ellenem, hanem mert elutazom Japánba. Kérlek érts meg, idő kell nekem és egy olyan hely, ahol senki ismerősbe nem futhatok bele, főleg nem beléd. Nagyon sajnálom, hogy most egyedül kell szembenézned az emberekkel, de kérlek, nagyon kérlek értsd meg, fogadd el az önzőségem. Két hétig, talán háromig leszek oda. Ha visszajöttem választ fogok neked adni. Ígérem.


2012. augusztus 27., hétfő

Beszélgetések II.



Fabio, Akira édesapja kissé görnyedt pózban, kényelmes, mégis elegáns ruhában ült a dohányzó asztal felett, amit beterített az éppen aktuális ügyének dokumentációja. Még mindig rendkívül jóképű férfi volt, sokan ki sem néztek volna belőle egy közel 18 éves fiút, sőt az sem segítette a dolgot, hogy Aki egyre jobban hasonlított édesanyjára. Még kisgyermekként kettejük tökéletes kombinációja volt, fiatal felnőtt korára eluralkodott rajta a keleti öröksége, így aztán volt is csodálkozás, ha bemutatta a fiát. Jónevű ügyvédé vált, megengedhette magának azt a luxust, hogy válogasson az ügyek közül, és csak azt a megbízást fogadja el, ami szimpatikus volt. Szerette a munkáját, a fia után rögtön ott volt másodikként a sorban, nem bánta meg tehát, hogy kilépett érte a hadseregből. Sokszor előfordult, hogy otthon sem pihent, hanem törte a fejét, így volt az aznap este is. A lakásba befelé tartó azt láthatta, hogy hol felvett, hogy letett egy – egy iratot, néha lefirkantott egy megjegyzést is, hogy el ne felejtse, vastag jogi köteteket forgatott, hogy egyetlen eshetőséget se hagyjon elúszni. Ez a mostani nem ígérkezett könnyű menetnek, sok utána járást, figyelmet igényelt és közel sem volt biztos benne, hogy győzelmet arathat. Az ügyfele a világ legjámborabb és legnaivabb emberének bizonyult, akinek őszinteségéhez kétség sem férhet, de sajnos pont ennek köszönhette jelenlegi helyzetét is. Szépen rászedték, kimosni pedig lehetetlennek tűnt még az ő tapasztalatával a háta mögött is. Fáradhatatlanul dolgozott, nagyon szeretett volna segíteni a vétlen áldozaton, azonban pihenésre is szüksége volt néhanapján, nélküle a legtöbb emberhez hasonlóan ő sem volt túl hatékony, ezért elhatározta, még hazavárja fiát, aztán elteszi magát holnapra, de annyira belemerült egy új gondolat kibontásába, hogy először észre sem vette a belépő Akit, csak miután a fia ráköszönt döbbent rá a jelenlétére. Kissé meglepődött, azt hitte később jön a gyerek, elvégre a legjobb barátja debütáló koncertje volt, gyanította, hogy még elmennek ünnepelni kicsit. Ahogy ránézett azonnal észrevetette, hogy a fiúval valami baj történt. Nem volt az arcára írva, nem vágott szomorú vagy elkeseredett képet, sőt nem mutatott az égvilágon semmit, inkább csak amolyan apai megérzés volt. Ugyanakkor az okára nem akart rákérdezni, egyrészt, mert nem tartotta helyesnek a tolakodást még akkor sem, ha a fiáról volt szó, másrészt tudta, hogy Akira előbb - utóbb úgyis kiböki mi bántja köszönhetően a kettejük közt fennálló bizalmas viszonynak, amit az elmúlt évek során szép lassan kiépítettek. Épp ezért inkább egy semleges kérdéssel indított.
- Milyen volt a koncert? Jól szórakoztál?
- Jó. Jó volt – bólintott nyomatékosításként Akira, aki időközben letelepedett a dohányzó asztal mellé, édesapjával szemben, vigyázva, nehogy összekeverje a fontos iratokat. - Izaya – kunék nagyon ügyesek voltak, úgy vettem észre a közönség is szerette őket. Most már csak az a kérdés, hogy a jelenlevő fejesek milyen állásponton vannak. Ha kedvező a véleményük, akkor hamarosan megjelenthet az első kislemezük is.
- Nos ezek remek hírek, büszke vagyok rá, hogy neked is részed van ebben. Tudod – tette le a férfi a kezében lévő papírlapot – nem hittem volna, hogy ilyen közeli barátságba keveredsz egy ilyen típusú emberrel, mint ez a te énekesed. Valahogy nem tűnt kompatibilisnek a személyiségetek. Örülök, hogy tévedtem.
- Norival is jó a kapcsolatom. - rántotta meg a vállát a fiú elmélázva és észre sem véve az ábrándos árnyékot, ami átsuhant apja arcán. Norio közeli barátja volt, a lakótársuk, nem mellesleg egy ünnepelt idol. Annak idején édesapja ajánlotta fel, hogy költözzön hozzájuk, mivel a stúdió, ahol általában a lemezein munkálkodott szinte a szomszédban volt. Azóta meglehetősen érdekes családi életet éltek. Norio halálosan élvezte, ha Fabio vérét szívhatta, a szegény áldozat tiltakozásával pedig mit sem törődött. Akival valóban remekül kijöttek, sokszor olyasmikben is tanácsát kérhette, amivel még apját sem szívesen kereste volna meg, Ugyanakkor Nori szívesen ugratta őt magát is, sőt nem volt szívbajos, ha arról volt szó, hogy őt használja fel a Fabio nyugalma elleni támadásokhoz, de ezeket az egyébként ártalmatlan cukkolásokat leszámítva a fiú tudta, hogy a két férfi közt szoros kapocs van. Ennek ugyen nevet képtelen volt adni, de kétségtelenül létezett ez az erős kötelék - Úgy tűnik van érzékem a művészekhez. Apropó dolgozik még? 
- Persze, szólt, hogy ne várjuk meg, mert későn ér haza. 
- Most kicsit csalódott vagyok. Ígérte, hogy itthon fog várni abban reménykedve, hogy az úgynevezett barátaim nem engednek el alkoholos befolyásoltság nélkül és akkor ő kihasználhatja a helyzetet. 
- Igen, nekem sem mulasztotta el megjegyezni, hogy nálad azért lehet előbb és józanabbul fog hazaérni. Volt szíves azt is kifejteni, ez milyen tökéletes alkalom lenne arra, hogy kicsit megrontson. - futott át egy bosszús árny a férfi arcán. 
- Hogyan lehet kicsit.... megrontani? 
- Ne is kérdezd! - intette le Fabio gyermekét – Fogalmam sincs és a jövőben sem akarom megismerni a módját.
A fiú csak biccentett, majd egy darabig elgondolkodva figyelte a kandallóban barátságosan lobogó tüzet. Bár a nappalok még melegek voltak, naplemente idején lehűlt annyira a levegő, hogy valaki, aki sokat ül egy helyben fázzon, ezért Fabio rászokott az esti tüzelésre. Mivel nem úgy tűnt a fiúnak egyelőre nincs több mondanivalója, a férfi ismét a papíroknak szentelte a figyelmét azzal a szilárd elhatározással, hogy most már tényleg hamarosan abbahagyja ezt az önkínzást.
- Apa – szólalt meg meglehetősen soká Aki, mire Fabio akaratlanul is megrezzent. A fiú még mindig a tüzet bámulta, szinte meredten figyelte a lángok játékát – Kérdezhetek valami személyeset?
- Persze – hangzott a válasz szinte azonnal.
- Mikor anya közölte, hogy nem szeret már többé és nem akar veled lenni...... mit éreztél? Haragudtál rá?
A férfi megráncolta a szemöldökét a kérdés hallatán, Akira a ritkábbnál is ritkábban volt kíváncsi az édesanyjára, nem hogy a közös múltjukra, de azért készségesen válaszolt.
- Nem, pontosabban nem azért haragudtam rá, hogy elhagyott engem. Ha csak engem érintett volna a döntése, akkor azt hiszem egyáltalán nem érzetem volna iránta egy szemernyi haragot sem. Nézd kisfiam, szerintem egy ember szeretetét nem lehet kikényszeríteni. Ha a másik már nem érzi azt, ami miatt engem választott jobb elengedni békességgel, mint hogy aztán a végén csak az egymás iránt érzett gyűlölet maradjon. Viszont azzal, hogy egyúttal rólad is lemondott kivívta ideiglenes ellenszenvem, annak ellenére, hogy megértettem az indokait, de hát ismersz, képtelen vagyok sokáig haragudni, nem mellesleg ott voltál te is, miattad ki kellett alakítanunk egy normális, emberekhez méltó, beszélő viszonyt. Mára semmi rossz érzés nem maradt bennem iránta, azt viszont sajnálom, hogy benned igen. Remélem egyszer majd rendezni tudjátok a viszonyotokat, hidd el, akármit mutat a felszínen neki sem mindegy, hogy a fia milyen érzelmekkel viseltetik iránta. Szeret téged a maga módján csak fél közeledni feléd, megkockáztatom tanácstalan, merre induljon el ennyi év után.
- Néha felrémlik bennem, hogy anya sokkal boldogabb lenne, ha én nem lennék.
- Anyád.....
- Ne mond tovább, kérlek – rázta meg a fejét Akira, ezzel kifejezve a tiltakozását minden elhangzani kívánó mentség ellen – Tudom, de te is tudod, hogy igazam van. Nem utálom, nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy szeretem, már csak azon a jogon is, hogy ő adott életet nekem, de neki teher a létem, pedig azt hiszem sok mondanivalónk lenne egymás számára, sok sebet okoztunk egymásnak. Viszont olyan nehéz elkezdeni pont vele őszintén beszélni, a múltunk miatt nem merek kezdeményezni, holott szeretném neki megkönnyíteni, hogy valóban elérhesse az oly áhított szabadságát. Talán egyszer, ha már mind a ketten készen állunk rá, megtörténik.
- Ebbe nem szólhatok bele, a kettőtök dolga, csak nem akarom, hogy egy szívtelen nőszemélynek hidd, mert nem az. Rengeteg jó tulajdonsága van, komolyan szerettem, és jó ideig vele képzeltem el a jövőmet.
- Ő volt a nagy Ő számodra?
- Akkoriban azt hittem igen, ma meg már azt vallom, hogy nincs ilyen, hogy nagy Ő. Megállók vannak, ideiglenes állomások. legalábbis így érzem. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő. Van, aki viszont megtalálja az Igazit, kiköt mellette, mások vagyunk, ki így éli meg ki úgy, az a fontos, hogy abban a helyzetben boldog legyen, amit választott magának és másnak se okozzon szándékosan kárt. Tudot nem tetszel nekem, mióta hazajöttél fura vagy.
- Erről szinte soha nem beszélgetünk. Anyáról, a kapcsolatotokról, meg a párkapcsolatokról úgy általánosan. - támasztotta a fejét a fiú a tenyerébe
- Talán mert eddig nem mutattál túl sok érdeklődést a téma irányába – mosolygott rá a férfi, megsejtve a kérdések mögött álló okot, és bár kicsit szégyellte bevallani, kíváncsi volt, melyik fiú váltotta ki Akirából ezt a különös hangulatot. Nem volt vak, pontosan látta, hogy a fia vonzódik Kousukéhez, amit ő maga nem helytelenített, kedvelte a különös hajszínű fiút, bár abban nem volt egészen biztos, hogy Aki vonzalma viszonzásra is talált. Azt is észrevette Izaya – kun milyen tekintettel méregeti a fiát, ezt sem helytelenítette, hiszen az énekest legjobban farkasbőrbe bújtatott bárányként tudta volna leírni. A zord külső mögött egy meglehetősen érző és becsületes szív lakott, éppen ezért mellette is biztonságban érzete egyetlen gyermekét.
- Igen, mert eddig olyan egyszerű volt minden, de most....
- Most?
- Bonyolult, zavaros, félelmetes, nem tudom. Elmegyek aludni. - állt föl hirtelen Aki a helyéről.
- Akkor jó éjszakát!
- Jó éjszakát, apa!


Bár a fiú úgy gondolta nem jön majd álom a szemére, alighogy letette a fejét a párnára már aludt is. Nem álmodott, ugyanabban a pózban ébredt, mint ahogy elterült előző este. Nem bánta, hogy legalább az éjszakája nyugalmasan telt, volt elég baja az álmatlanság nélkül is. Totálisan be volt pánikolva péntek este és ez a pánik nem akart elmúlni. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha ráfoghatja Izaya – kunra, az ő hibája, viselje egyedül a felelősséget, de sajnos vagy szerencsére nem ilyen személyiséggel lett megáldva. Bár a módját semmiképpen sem helyeselte, értette miért tette azt amit az énekes. Őrizni egy titkot, ami szép lassan felemészt, őrjítő. Képtelen volt eldönteni, hogy Izaya – kunt a világ legnagyobb hősévé avassa, mert ki mert bökni az igazságot vagy a világ legnagyobb gyávája címet nyújtsa át neki gondolatban, mert ilyen terhet rakott a környezetére. Nem rá egyedül, hanem a bandájára, a barátaira, mindenkire, akinek a sorsára ez a bejelentés hatással lehetett. Magában elhatározta, hogy amint napirendre tér a péntek este fölött emiatt számol a zenésszel és kipréseli belőle az ártatlanok felé elhangzó bocsánatkérést. A szombat java részét ténfergéssel töltötte, semmire sem kötötte le tartósan a figyelmét. Próbálkozott olvasással, de a második mondat értelme sem jutott el az agyáig. Leült filmet nézni, becsületesen végigkövette az eseményeket, de a vége felirat után öt perccel fogalma sem volt, mi a csuda történt a főhősökkel, egyáltalán éltek vagy haltak, mire megmentették a világot, már ha megmentették. Nekifogott tanulni, azonban kevés siker koronázta munkáját, így aztán sarokba vágta a tankönyveket is, inkább bekapcsolta a zenemasináját, kiválasztotta a legpörgősebb dalait és hagyta átfolyni magán a gondolatokat. Végül arra jutott, nem csoda, hogy rosszul érzi magát a bőrében. A mostanában történetek kiforgatták négy sarkából kis világát, és ott állt a romok között az után kutatva, mit tudna megmenteni, amiből lerakhatná új valósága alapjait, de elképzelni sem tudta, hol kezdje. Olyan érzés volt ez, mintha egy szobában állna, ami faltól falig tele van szórva mindenféle lomokkal, őt pedig arra kérnék, hogy takarítson ki, de azt sem tudja hova kapjon, melyik végéről kezdje a munkát. A gyomra korgása vetett véget töprengésének, rájött, hogy már este van, és egész nap nem ment le egy falat sem a torkán, valahogy elfelejtkezett róla. Gyorsan összeütött némi vacsorának valót, mire végzett hazaérkezett az édesapja is, így kettesben fogyaszthatták el az ételt. Szeretett főzni, viszonylag hamar megtanulta, gyakran gyakorolta is ezen tudományát, mivel Fabio elfoglalt ember volt, saját maga gondoskodott róla, hogy apját egy nehéz munkanap után finom falatok várják itthon.
Lefekvéskor a fiú rezignáltan állapította meg, hogy hiába szánta rá szinte az egész napot a problémája megoldására, nem jutott előrébb. Pedig szeretett volna túl lenni rajta, abban reménykedett, ha döntésre jut eltűnik végre a gyomrából az a kő, amit Izaya – kun dobott bele. Ennek ellenére örömmel tapasztalta, hogy az éjszakát megint moccanás nélkül végigaludta, azonban a kedve semmivel sem lett jobb. A konyhában ott találta édesapját, aki éppen kihagyhatatlan reggeli kávéját fogyasztotta. Köszönt, ahogy azt illik jól nevelt népek között, majd nekiállt kakaót készíteni ami kis híjján tragédiába torkollott, holott egyáltalán nem volt tehetségtelen szakács. Kétszer futtatta ki a tejet, tejszínhab helyett túrót, fahéj helyett borsot akart rátenni, végül Fabio mentette meg a fia vágyott frissítőjét, ami Akit roppant boldoggá tette, ennek hangot is adott, majd álmatag tekintettel átballagott az étkező asztalhoz. Apja már közel sem repesett annyira az örömtől, féltette gyermekét, ezért Akira életének megóvása érdekében magára vállalta a reggeli készítését és közben elhatározta, hogy magánélet ide vagy oda ezt nem fogja annyiban hagyni, ezért étkezés alatt felvetette egy apa – fia közös horgászat ötletét, hiszen végre szabadnapja van és már régen nem hódolt ilyen földi örömöknek, mint a pecázás. Ugyan azt nem kötötte csemetéje orrára, milyen programot tervezett magának aznapra, nem mintha titkolnivaló lett volna, dolgozni kívánt, ugyanis rohamosan közeledett a tárgyalás napja, bár később belátta, hogy nem ártott meg a friss levegő, hiszen másnap újult erővel és lelkesedéssel veselkedett neki a munkának. Így esett, hogy a dél már egy, a városukhoz közeli horgásztó partján találta őket, csendben kapásra várva. Fabio eleinte bízott a csodás környezet varázsában, hátha szóra bírja láthatóan aggódó fiát, ez azonban – legnagyobb sajnálatára – nem következett be, ezért hát nem volt más hátra, mint előre alapon magának kellett belevágnia a közepébe.
- Aki – szólította meg az eltűnődő fiatalembert, és bár igyekezett nem ráhozni a frászt, ez a terve nem járt sikerrel, hiszen Akira majdnem tóba esett, akkorát ugrott ijedtében – Ne haragudj! - kért rögtön bocsánatot.
- Nem gond apa! - mászott vissza az említett a székére – Az én hibám, kissé elkalandoztam, na meg a lelkiismeretem sem lehet túl tiszta, hiszen mostanában sokszor járok így. - kockáztatott meg egy mosolyt.
- Nem úgy ismerlek, mint aki direkt keresi az alkalmat a lelkiismerete ellen való cselekvésre, bár nem mondom, hogy nem történhet meg. Néha minden jó vagy épp rossz szándékunk ellenére belesodródunk különös helyzetekbe. Szóval Akira – kun – pislantott rá Fabio hamiskásan – belevittek a bűnbe vagy mentél önszántadból, nem volt szükség nógatásra?
- Nem igazán tiszta számomra apa, melyik áll fent. És nem tudom elmondhatom – e neked, mit fogsz szólni hozzám.
- Először is, eszem ágában sincs kutakodni utánad, azt osztasz meg velem, amit akarsz és ami szerinted rám tartozik. Másrészt a fiam vagy, mindenkinél jobban ismerlek, pont emiatt észrevettem, hogy rág valami belülről, szeretnék segíteni, ami rajtam múlik megteszem, ez az apák kötelessége. Harmadrészt semmi, tényleg semmi nem változtathat a köztünk lévő kapcsolaton, nem vagy képes olyasmit mondani nekem, aminek meghallgatása után habzó szájjal kitagadnálak a családból.
- Akkor nyugodt szívvel bevallhatom, hogy az elmúlt években szorgos munkával a keresztapa címig jutottam, s a kezemben van a helyi alvilág.
- Kölyök – morrant a férfi, amolyan ezzel nem kéne viccelni stílusban, de vette a lapot – Nos, drága fiam, ettől függetlenül szeretlek, minden héten számíthatsz a látogatásomra a börtönben, sót viszek neked finom házikosztot is, mi több kiharcolom számodra a legenyhébb ítéletet, de meg kell értened, a munkám bizonyos kötelezettséggel jár.
- Hálás vagyok – nevetett a fiú az apjával, majd ismét komolyság uralta el vonásait – Apa, mit tennél, ha a legjobb barátod bevallaná, hogy szerelmes beléd, tenné a veled egyező nemének és jó pár fül -és szemtanú dacára kockáztatva ezzel mindent, amiért eddig olyan keményen dolgozott.
- Kapna tőlem egy jobbegyenest mindenek előtt, amiért ilyen lehetetlen szituációba sodort. Aztán attól függ.... mit érzek iránta. Ha képtelen lennék túllépni a barátságon és a velem egyező nemén egyértelműen nemet mondanék, ami miatt ugyan lehet eltávolodnánk egymástól, de mivel senki sem sérült idővel helyrehozható lenne. Ha azonban azon kapnám magam, hogy el tudok vele képzelni egy közös jövőt és vonzódom is hozzá.... fogós kérdés. Aki ez nagyon összetett dolog. Nemet mondok és eltemetem a vonzódásom, marad a viszonyunk a régiben, de akkor pont az az őszinteség veszik el, ami fontos alappillére a barátságnak. Kérdés bírnám – e az állandó alakoskodást, színlelést, esetleg az azzal járó fájdalmat, ha a másik társra talál. Igent mondok, szeretők leszünk, élünk boldogan még meg nem halunk, vagy szakítunk akármilyen okból, de akkor mi lesz a kapcsolatunkkal, vissza tudunk – e térni a barátsághoz. Jól hangzik ez a legyünk megint barátok, de számtalan tényező befolyásolja, hogy valóban így lesz-e, kezdve a két fél személyiségénél. Van, aki könnyen túllép a múlton és újat kezd és van, akinek ez nehezen megy vagy egyáltalán nem megy. Soktényezős dolog ez, alaposan át kell gondolni minden részletét.
- Szóval képtelenség úgy tenni, mintha meg sem történt volna a vallomás – dünnyögte a felettébb elcsüggedt fiú, majd hirtelen tenyerébe temette az arcát – Apa Izaya – kun a koncert végén volt szíves kifejteni, mit érez irántam. Gondolom holnap már mindenki ezen fog csámcsogni és kétlem, hogy a helyi sajtó nem csapna le erre a finomságra, jobb is, ha tőlem tudod meg. És nem tudom, hogy ez most jobb vagy rosszabb hír, mint ha magamra vállaltam volna az ország alvilágának irányítását.
- Nos...neked mindenképpen rossz, ugyanis ez biztos Norio fülébe jut, sőt az hogy még nem tud róla csak annak köszönhető, hogy kellőképpen lefoglalja a közelgő országos turné előkészülete. Évekig fog vele terrorizálni. Ami szörnyű, hogy valószínűleg engem sem fog kihagyni a buliból, valahogy fel fogja használni ellenem, lelki füleimmel szinte már hallom, miket fog a fejemhez vágni.
- Óh... hát ez … tényleg az..... de …. - Akira kissé összezavarodott. Épp most vallotta be az apjának, hogy egy fiú szinte megkérte a kezét, szóval legalább egy kis meglepődést várt, némi zavarodottságot, akár egy cseppnyi szemrehányást, aztán eszébe jutott, kivel is beszél éppen, így befejezetlenül maradt a számonkérő mondta, helyette csak egy megállapítás érkezett – Nincs előtted titkom, igaz?
- Ezt én nem tudhatom drága csemetém, viszont meglehetősen jó emberismerőnek tartom magam. Ennek fényében inkább azon csodálkoztam, hogy nem lépett hamarabb önfejű kis barátod. Mit tervezel kezdeni ezzel a helyzettel?
- Te jó ég, ha már ott tartanék, hogy lennének terveim. Pont azért kérdeztem rá, hogy neked mi lenne a véleményed, hátha meríthetek belőle némi ötletet a megoldásra. Ez a több szem többet lát stratégiám, pontosabban együtt több élettapasztalatunk van, mint nekem egyedül és azt beláthatod, hogy ez egyszer nem fordulhattam Norihoz, hiszen a „hasznos” menj, döntsd meg és jó alaposan gyűrjétek össze a lepedőt tanácsaival most nem mennék semmire, sőt azt hiszem azonnal elájulnék, ha valami hasonlót meghallanék.
- Nos az én élettapasztalatommal úgy vélem te nem sokra mész gyermekem, ezért aztán ne is várd tőlem, hogy megmondjam jobbra vagy balra van a helyes út. Viszont egy tanáccsal szolgálhatok, neked édes fiam időre és távolságra van most a legnagyobb szükséged, hogy jobban átlásd a helyzeteted. Miért nem utazol egy kis időre? A nagyszüleid biztosan szívesen találkoznának kedvenc unokájukkal, Lucius és Gil pedig örömmel befogadnak, sőt mi több, Dom is hazajön végre, ma hallottam a hírt, csak még nem volt időm közölni veled, Ben telefonált, így vele is találkoznál. Ha szeretnél menni, még ma felhívom őket, és azonnal elintézem a muszáj papírokat is. Holnap, legkésőbb holnapután már gépen lehetsz.
Akiban azonnal megszületett a döntés.
- Nagyon jól hangzik apa, úgyhogy csörrenj rá a kedvemért a kapcsolataidra a kedvemért, hogy minél hamarabb repülnék egyet a világ körül.