Hétfő reggel Akira fáradtan
ébredt, hirtelen megszűntek a nyugalmas éjszakák. Elaludt ugyan,
de még álmában is a gondolataival viaskodott, a kora hajnali
ébredés után pedig még sokáig feküdt a mennyezetet bámulva.
Valamennyit ugyan segített az édesapjával való beszélgetés, de
akivel igazából szót akart váltani nagyon messzire távolodott
tőle mind fizikailag, mind lelkileg, utoljára ilyen reménytelenül
messze a találkozásukkor volt. Annyira szerette volna, ha Kousuke
mutat némi érzelmet a történetekkel kapcsolatban, akármi
megfelelt volna, még az is, ha azt tanácsolja, hogy fogadja el
Izaya - kun ajánlatát. Azonban elég jól ismerte Kousukét,
legalábbis a szívének azt a részét, ahová őt beengedte, és
miután hidegebb fejjel is átgondolta a történeteket, rájött,
hogy ez volt a legtöbb, amit várhatott tőle. Ebben a helyzetben
kijavíthatatlan hibának tűnt a gyávasága, ami miatt sohasem
vallott az érzelmeit illetően, és már esélyt sem látott arra,
hogy valaha is kiderüljön az igazság, jobban mondva, hogy a
nemleges válasz, amit több mint valószínű, hogy kapna Izaya -
kun miatt hangzana el vagy a valódi érzéseit tükrözné az üggyel
kapcsolatban.
Annyira elkalandozott, hogy
először meg sem hallotta a telefonja csöngését, másodjára azt
hitte az ébresztő, és szívfájdalom nélkül nyomta meg a
kikapcsolás gombot. Csak harmadjára esett le a tantusz, hogy ez
bizony hívás egy bizonyos illetőtől, aki személyre szabott
csengőhangot is kiérdemelt a telefonjában és akivel nem igazán
kívánt még beszélgetni, de megbántani sem. Sejtette, hogy Izaya
– kun is szenved, talán meg is bánta, hogy olyan hamari volt,
sokat elárult szavak nélkül is a lelkiállapotáról, hogy két
napig nem kereste, ez merőben szokatlan volt tőle, ezért némi
tétovázás után megnyomta az elfogad gombot és kicsit reszketősen
a füléhez emelte a kagylót.
- Izaya – kun jó reggelt!
Most meglepődtem, nem szokott ilyen hamar kidobni az ágy. Mi
történt? - próbálta az idegességét jókedvvel és mosollyal
álcázni, de a másikat nem tudta megtéveszteni.
- Jó reggelt neked is
koránbéredő szépségem! Nem dobhatott ki az ágy basszus, ha a
közelébe sem mentem így vettem a bátorságot és megkockáztattam,
hátha te sem szunyálsz. Dumálhatunk? - ahogy Izayát nem lehetett
megtéveszteni úgy Akira sem hallotta ki azt a lazaságot a
hangjából, mint amit a szavai tükröztek.
- Izaya - kun, rettenetes
dolgot műveltél, ilyet tenni egy gyanútlan emberrel nem igazán
tisztességes dolog.
- Nézd, szánom - bánom,
asszem a menedzser - san most beletrafált sok értelemben. Nem
használtam a fejem, legalábbis nem rendeltetésszerűen, mentem
neki a falnak és nem törődtem vele, mire fut ki a hülyeségem,
sőt akkor az sem izgatott túlzottan, mit fognak gondolni az
emberek. Nem rólam, rólad..... és hogy ezzel milyen
kellemetlenséget okozok neked. Fogadd ezért őszinte
bocsánatkérésemet.
- Nem csak erről van szó,
Izaya- kun, nem csak arról, hogyha ma egyáltalán kimozdulnék
mivel kellene szembenéznem és nem mellesleg neked is a suliban, az
utcán, vagy a sajtóban, vagy mivel kell szembenéznie a srácoknak,
akikért felelősséget vállaltál és akiket a lehető legrosszabb
módon hagytál cserben. Merem remélni egyébként, hogy a
bocsánatkérés feléjük is el fog hangzani, pont úgy, ahogy
megígérted. – szigorodott meg Akira hangja.
- Igenis uram, megtörtént,
egyesével rájuk csörrentem és szó szerint térden állva
könyörögtem nekik, bár ők ezt nem láthatták. Megnyugtatásodra
mondom az eredmény sem maradt el, sikerült visszahódítani a
szívüket.
- Figyelmeztetlek,
ellenőrzöm.
- Megteheted. És most
vissza a startvonalra. Mi a pálya kettőnkkel? És hogy értetted,
hogy ha ma kimozdulnál? Nézd, ha mostantól életfogytig tartó
száműzetésbe vonulsz pusztán azért, mert én agyalágyult
vagyok, akkor visszaruccanok a gyökereinkhez, felvágom a gyomrom,
te pedig lehetsz a segédem.
- Ne ess túlzásba. Egyébként nem egészen negyvennyolc órája még azt zengedezted,
hogy annyi időt hagysz nekem, amennyit akarok, most meg már
válaszokat akarsz? - ráncolta meg értetlenül a szemöldökét
Akira, aztán bevillant neki, hogy ráncolhatja, amennyit akarja,
Izaya – kun pont úgy nem fogja látni ezt az árulkodó jelet,
mint ahogy az ő térdepelős magánszámának sem volt szobája
négy falán kívül tanúja senki - Különben akár el is
vonulhatnék a világ elől az ég áldjon meg, ha egy kevésbé
toleráns és megértő édesapám lenne. Mit gondolsz, az ő fülébe
nem jutna vissza, mi történt?
- Fenébe, erre nem is
gondoltam.
- Nem csak erre nem –
vágott az énekes szavába szokásától eltérően totálisan
tiszteletlenül Akira
- Nézd Aki, hagyjuk a
köntörfalazást, mostantól komoly leszek és nagyok őszinte,
mert te is ezt érdemled és mert mint voltam szíves kifejteni én
egy kibaszott őszinte ember vagyok. - nyomta el a kezében lévő
csikket Izaya, de már vette elő a következőt. Immár nem először
adott hálát a sorsnak, hogy egyedül élhet kis lakásában, s így
senki sem panaszkodik ködszerű füst miatt. Fogalma sem volt
hanyadik szálnál tartott, csak jött ez egyik a másik után. -
Azt mondtam szánom - bánom, de inkább csak a kivitelezés módját,
nem pedig magát a tartalmat. Eléggé belédhamhabarodtam. Mire
észrevettem magam, a mindennapjaim része lettél és annyira
feszített ez az érzés, hogy a bizti bukta ellenére ki kellett
mondanom. Akár hiszed, akár nem, a válaszodtól és attól
függetlenül, hogy elveszíthetlek, úgy érzem, mintha egy óriási
tehertől szabadultam volna meg. Na persze a másik még ott van, de
a fele része lement és ez is több, mint a semmi. És van itt még
valami, amiről még soha nem beszéltél sem velem, sem az
illetékessel, és ami keresztbe tehet nekem. Szerelmes vagy Kouba,
igaz?
Az érzés, amit Akira átélt
néhány másodperc leforgása alatt felért egy gyomronrúgással,
szinte tényleg fizikai fájdalmat okozott. Hiszen olyan gondossággal
őrizgette ezt a titkot, ami most napvilágra került. Egy megoldás
ötlött az eszébe, tagadni és foggal-körömmel ragaszkodni ahhoz,
hogy ez ostobaság, nevetséges hallucináció, de mielőtt akár
egyetlen szót is kinyöghetett volna, Izaya - kun közbevágott.
- Ugye most nem akarsz azzal
kábítani, hogy tök idióta vagyok? Nem tollas a hátam gyönyörűm,
szóval kérlek, nagyon kérlek, ne kezdj neki hantázni. Szeretnék
egyről a kettőre jutni, tisztán látni a jövőt és az esélyeimet
illetően, szóval játszunk nyílt lapokkal. 1:1, te is
titkolóztál, én is, ez döntetlen. Hogy honnan tudom? Figyeltelek,
megismertelek, és bár nem látszik, megvan a magamhoz való eszem,
összeraktam a dolgokat annak ellenére is, hogy én csak a
felszínét láttam a kapcsolatotoknak, mélyebbre nem engedtetek,
pont ezért őt nem is tudom hova tenni. Pontosabban azt vagyok
képtelen megítélni, hogy részéről kölcsönös-e ez az érzelem,
bár remélem, hogy nem.
- Izaya- kun – most már
nem csak a keze reszketett Akinak, hanem mindene, így a hangja is –
nagyon közel állok hozzá, hogy letegyem a telefont.
- Ne tedd! Ne tedd.. Nem
használnám ellened ezt az infót, még akkor sem, ha elutasítasz.
Tőlem az a fura fazon soha nem fogja megtudni, az egyetlen, akitől
ezt hallhatja az te vagy. Viszont halálosan féltékeny vagyok rá
és utálom, hogy ő olyasmi birtokában van, amiért én a fél
életemet odaadnám, de észre sem veszi ezt a kincset, vagy ha észre
is veszi, figyelmen kívül hagyja. Aki, tudom, hogy őt szereted,
tudom, hogy már nagyon régen ő az egyetlen, és tudod mit? Azt sem
bánom, ha szerelmet vallasz neki, és amennyiben elfogad téged,
akkor én lelépek a színről. De, ha nemet mond, vagy ha mégsem
akarod előtte kiteregetni a lapjaid, könyörgöm, egyetlen esélyt
adj nekem. Nem kell azonnal szerelmet érezned irántam, nem várom
el, hogy egyik pillanatról a másikra elfelejtsd, haladhatunk lassan
lépésről – lépésre.
Az utolsó szó elhangzása
után hosszú ideig csönd uralkodott kettejük között. Izaya -
kunnek nem volt több mondanivalója, mindent elmondott már, amit
lehetett és most várta az ítéletet minden eshetőségre készen.
Akirát ez a beszélgetés csak megerősítette abban, hogy
édesapjának igaza van, el kel mennie innen, messzire, mert így
képtelen felelős döntést hozni, ahhoz túlságosan meg van
zavarodva.
- Izaya – kun... Én
holnap, legkésőbb holnap után el fogok utazni. Nem a szégyen vagy
a maradi, keménykezű édesapám miatt nem megyek ma suliba, sőt, ő
lenne az első, aki megvédene, ha bárki is szót merne emelni
ellenem, hanem mert elutazom Japánba. Kérlek érts meg, idő kell
nekem és egy olyan hely, ahol senki ismerősbe nem futhatok bele,
főleg nem beléd. Nagyon sajnálom, hogy most egyedül kell
szembenézned az emberekkel, de kérlek, nagyon kérlek értsd meg,
fogadd el az önzőségem. Két hétig, talán háromig leszek oda.
Ha visszajöttem választ fogok neked adni. Ígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése