Annak ellenére, hogy még nem volt késő, már sötétség
borította be a várost, mikor Izaya lakásában felberregett a csengő hangja. Épp
akkor végzett a fürdéssel, egy rövidnadrágban és pólóban a haját szárogatva
indult ajtót nyitni. Kellőképpen meg is lepődött, nem várt látogatót, ki akarta
magát pihenni, mielőtt másnap személyesen is szembenéz a csapatával. A
menedzser összehívott egy válságstábot, fel kellett mérni, mekkora kárt okozott
az énekesük. Életében először látta ilyennek Menedzser – sant, az egyébként
nyugodt férfi, akinek fát lehetett volna hasogatni a hátán a koncerten
történtek óta dühöngött és haragjának nem győzött hangot is adni. Ugyanakkor
Izaya az interneten keresztül rengeteg biztatást kapott a rajongóktól, a
legtöbbjük sok szerencsét kívánt neki, sőt sokan kifejezetten kérték, hogy majd
legalább annyit osszon meg velük, sikerült – e az akciója. Nagyon kevés
helytelenítő vagy egyenesen undorát kifejező véleménnyel találkozott,
szóval úgy festett, azok zöme, akik
szerették a csapat zenéjét, nem pártolnak el tőlük emiatt, a kérdés inkább az
volt, hogy a szponzorok hogy állnak a kérdéshez. Az iskolában inkább azon
voltak meglepődve, hogy eddig is tartotta a száját. Az mindenki előtt nyílt
titok volt, hogy a vallásra előbb vagy utóbb sor fog kerülni, bár azt senki sem
várta, hogy ilyen rendhagyó módját választotta az áhított randira hívásnak. Két
nap alatt legenda lett, csillogó szemű lányok vallatták, hogy azóta karjaiba
omlott – e Akira, még a haverok csak meglapogatták a vállát és támogatásuknak
adtak hangot. Titkon megkönnyebbült, hogy ilyen jól fogadták, utólag már
bevallotta magának, hogy szívére vette volna, hogyha a hazatérő fiút esetleg
közutálat várja. A telefonbeszélgetés után szinte rászakadt, hogy ő tényleg nem
gondolt arra, hogy nem csak vadidegen emberek fogják őket megítélni, hanem
barátok, iskolatársak és a család is. Az övé nem volt probléma, világ életében
lázadó volt, ezt az üzlet miatt Japánt elhagyó, azóta elismert cégvezetővé vált
édesapja képtelen volt elfogadni.
Kiskorától kezdve komoly hivatást szánt neki, ügyvédnek vagy orvosnak látta
volna szívesen, így amikor bejelentette, hogy zenélni akar, ráadásul egy
rockbandában, kis híján szívrohamot kapott. Már azt is nehezen nyelte le, hogy
a fia szakadt farmerban, fekete szemfestékben rohangált, fittyet hányva minden
iskolai szabályzatra, de ez végleg betette nála a kaput. Sürgősen eltávolította
otthonról, hogy ne kelljen a felső tízezerbeli barátai előtt szégyenkezni miatta, kapott egy lakást, aminek minden
költségét bizonyos keretek között a szülők állták, havonta egy kevés zsebpénzt,
így alakult, hogy évek óta önfenntartó volt. Édesanyja nem értett egyet a férjével, soha nem helyeselte
döntését, de hites urával szemben nem sokat tudott tenni, ezért azt kérte a
fiától, hogy minden vasárnap menjen haza a családi ebédre, ahol rajtuk kívül
jelen volt két bátyja is, karótnyelt feleségeikkel és gyermekeikkel. A
kölyköket szerette, azok is őt, sőt a bátyjaival sem volt semmi baja, azok soha
nem szóltak neki egy rossz szót sem, mert eltérő életformát választott, mint ők,
sőt támogatták, amennyire tőlük telt, akár apjuk háta mögött is, valamint
sokszor megvédték, mikor sógornői nemtetszésüknek adtak hangot az életvitelével
kapcsolatban. A jómódú családból származó hölgyek egyszerűen nem bírták
elviselni maguk körül soha, állandóan azt kellett hallgatni tőlük, hogy
zenészként biztos drogozik, szemére hányták, milyen mocskos a szája, ami annyira ingerelte őt, hogy még
rá is játszott, hadd pukkadjanak meg. Aztán egyszer szóba került a szerelmi
élete. Édesanyja jegyezte meg, hogy jó lenne, hogyha most már ő is hazahozna
valakit bemutatni, egy aranyos lányt,
kicsit azért aggódik miatta, hogy abban a lakásban egyedül van,
megnyugodna, ha tudná, hogy van mellette valaki, aki gondját viseli. Ő
szabadkozott, hogy jól megvan egyedül
is, megtanulta ellátni magát, sőt mi több hálás, hogy kirepülhetett a családi
fészekből, szeretett a saját ura lenni. Idősebb bátyja felesége természetesen
kényszert érzett véleményének megosztására, epésen kijelentette, hogy ezen nem
is csodálkozik, kinézi belőle, mint elvadult, ingyenélő zenészpalántától, a
társadalom szégyenétől, hogy egymásnak adják nála a kilincset a különböző
könnyűvérű, erkölcstelen lányok. Másik sógornője helyeslően bólogatott hozzá,
mire bátyja megfedte őket, kijelentette, hogy
mindenki úgy rontja el a maga életét, ahogy kedve van hozzá. és kérte,
hogy ne a gyerekek előtt beszéljen erről, kicsik még egy szexuális
felvilágosításhoz, de mire hozzáfogott volna, hogy öccsét is kiengesztelje,
neki már elöntötte a vér az agyát, szóval annál a vasárnapi ebédnél derült fény
arra, hogy mostanában egy cuki fiúval randizik. A hatás leírhatatlan volt, a
boszorkányok életükben talán először nem találtak szavakat, a nap hátralevő
részére a torkukra fagyott minden sértés. A család többi tagja csak egy
beletörődő sóhajjal vette tudomásul a tényeket, anyja közölte, hogy ha így áll
a helyzet, akkor hozza el a fiút, őt is szívesen megismerné. Persze Izayának
esze ágában sem volt, tulajdonképpen nem is volt az komoly kapcsolat, csak némi
könnyed románc, ami főleg a testi együttlétekre épült. Mivel a másik fél sem
akart többet kihozni a dologból néhány hét után azzal kellett anyja elé állnia,
hogy ismét az egyedülállók népes táborát gyarapítja, ezért a bemutatást sajnos
el kell napolni, míg meg nem találja az igazit. Arról persze gondosan
hallgatott, hogy már van is kiszemeltje erre a posztra, hiszen azon vette észre
magát, hogy egyre inkább vonzódik dalszövegírójukhoz. Fogalma sem volt róla,
hogyan történhetett ez meg, hiszen a fiú közelében sem volt azoknak, akikkel
egyébként kapcsolatot kezdett. Viszonylag korán belekóstolt a testi örömökbe,
de sógornői véleményének dacára, válogatós volt, nem bioszexet folytatott,
azzal bújt kizárólag ágyba, aki a gatyáján kívül mást is megmozgatott benne.
Akirába nem első látásra szeretett bele, hosszú időn keresztül formálódott
benne az érzés. Először csak a verseire figyelt fel, imádta őket,
legszívesebben naponta kért volna újabbat. Aztán, ahogy egyre többet
beszélgettek, úgy tűnt fel neki, hogy ez a fiú különlegesebb, mint gondolta,
különlegesebb, mint bárki, akivel addig
találkozott, majd mielőtt észrevette volna, hirtelen senki sem felelt meg neki,
senki sem lehetett elég jó. Sokszor kapta magát azon, hogy ott fekszik mellette
az aktuális szeretője, és ő mást sem vár, csak hogy eljöjjön a reggel,
kitehesse a szűrét az illetőnek, és rohanhasson az iskolába Akihoz, így egy idő
után kénytelen volt legalább magának beismerni, hogy bizony beleszeretett a
fiúba még hozzá nem is akármennyire. Eleinte próbálta magát meggyőzni, hogy nem
súlyos a helyzet, sőt mi több, csak egy kis fellángolás, majd belátta, hogy ez
bizony nem az, de a barátságuk miatt tartania kell a száját. Nagy erőfeszítések
árán elfojtotta magában az érzéseit, inkább belevetette magát a munkába és emberfeletti
munkával kiharcolta zenekarának az egyre növekvő elismertséget. Minden rendben
is ment péntek estig, amikor már nem tudott többé lakatot tenni arra a nagy
szájára, és most csak fohászkodhat, hogy ne veszítsen többet, mint amije addig
is volt. A személy pedig, akitől a mérlegelés eredménye függött, ott állt az
ajtajában. Az arca piros volt, amit talán a hűvös esti szél, talán a helyzet
varázsolt rá, idegesen babrálta a vastag pulcsijának az alját, de eltökélten a
szemébe nézett.
- Szép estét Izaya – kun! - köszöntötte a fiút
illedelmesen Aki, majd mivel nem kapott választ, folytatta. - Kicsit hűvös
lett, fura, mikor elindultam még melegem is volt, át is futott a fejemen, hogy
kár volt magammal hozni ezt a meleg holmit, most meg már szinte ebben is fázok.
- nevetgélt idegesen, aztán elkomorult – Ne haragudj, nem akartalak ám zavarni
téged, látom már alvós ruházatban vagy. Ha szeretnéd én... - tett egy
bizonytalan mozdulatot a lépcsőház felé, jelezve, hogy hazaindul, mire Izaya
magához tért
- Dehogy, csak meglepődtem, hogy tiszteleted tetted
szerény hajlékomban. Asztem mindent megdumáltunk a telefonban, nem számítottam
rá, hogy az utazásod előtt még találkozunk. Bújj csak be, de a kupit hagyd
figyelmen kívül.
- Köszönöm – akasztotta fel Aki a pulcsiját az
előszobában levő fogasra, aztán helyet foglalt a nappaliban levő kanapén. Nem
először járt már Izaya – kun lakásán, mondhatni gyakori vendég volt ott,
sokszor nála is aludt, hol azért, mert együtt dolgoztak egy szöveg
megzenésítésén, hol azért, hogy csak együtt legyenek, ahogy azt más barátok is
teszik, így nem volt idegen számára a
terep, mégis aznap kicsit nem odavalónak érezte magát. Minden bátorságát össze
kellett szedje, hogy ne forduljon vissza fél úton, de szeretett volna Izaya –
kuntől is illően elköszönni és a reggeli telefonbeszélgetést nem érezte
elégnek. A házigazda hamarosan felbukkant némi harapnivalóval és szomjoltóval
felszerelkezve. Vele szemben foglalt helyet és kérdőn pillantott vendége felé.
- Mi szél fújt erre szépségem?
- Reggel, a beszélgetésünk után nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy szeretnék veled találkozni, mert nem szeretnék így elmenni, mintha haragban lennénk. Aztán egész nap az járt a fejemben, hogy ez milyen rém önzőség lenne tőlem és biztos csak fájdalmat okozna, de ennek ellenére mégis idejöttem. Tudod, azt hiszem felülbecsülsz te engem, most is látod, a saját lelkiismeretem megnyugtatása miatt lehet felbolygattalak téged. És tudod kicsit aggódtam, hogy mi volt ma a suliban, hogy nagyon bántottak-e.
- Nem volt semmi gáz - tette hanyagul keresztbe a lábát Izaya - Tök jól levágták ezt az egészet, aki meg nem az elmehet a picsába, magasról teszek a véleményére. Jó is, hogy most elmész, mert mire visszajössz, addigra lerendezek mindenkit, aki esetleg kekeckedne. Végül is az én saram ez az egész, nekem is kell leszámolnom vele.
- Tudod néha elfelejtem milyen erős is vagy valójában. Bár az igaz, hogy a te sarad - kuncogott fel Akira, de aztán ismét komoly lett - Én..... őszintén szólva félek, nem a többiektől, hanem magamtól. Megijedtem és most a családom mögé bújva fülem - farkam behúzva iszkolok. De akartam, hogy tisztában légy vele, nem haragszom, csak nagyon - nagyon rettegek, hogy mit veszíthetek.
- Sajnálom, komolyan. Kettőnk közül én vagyok az igazán önző, nem te. Mióta kimondtam, akármit fogsz mondani a végén megkönnyebbültem és nem is gondoltam bele, hogy ezzel rád rakom a súly nagy részét. Lehet máshogy kellett volna, de azt látnod kell, hogy nem bántam meg.
- Hm...... megértem, mit érzel. És köszönöm, hogy te is megérted, mit érzek. Ígérem, hogy komolyan át fogom gondolni, pont ezért. És igyekszem leszámolni a félelemmel is, de nehéz lesz. Félek a fájdalomtól.
- Mert ember vagy.
- Ember – mélázott el a fiú – Tudod néha azt hiszem,
hogy mi emberek még a démonoknál is rosszabbak vagyunk. Ők nyíltan egymás
tudtára adják mit várhatnak tőlük, mi ellenben taktikázunk, titkolózunk, egymás
háta mögött cselekszünk, mutatjuk a jót és tesszük a rosszat, kevés tiszta,
őszinte gondolatunk van, de azért fenemód büszkék vagyunk az erkölcseinkre, meg
az emberségünkre, könyörületünkre– motyogott maga elé, fel sem fogva, hogy most
önkéntelenül is kifecsegett Izaya – kunnak titkokat egy elvileg nem létező
világról.
- Aki? - pillantott rá értetlenül az énekes, általában
tudta követni a fiú mondanivalóját, de
ezúttal elvesztette a fonalat.
- Ó – pirult el Aki, mert Izaya – kun tétova hangja
ráébresztette hibájára, így kapkodva igyekezett javítani – Ne is figyelj rám
kérlek, csak össze – vissza fecserészek. Annyi az egész, hogy néha szoktam
töprengeni azon, hogy csak mi vagyunk-e a világon vagy van olyan része, amit nem ismerünk és ha van, az
vajon milyen. Furcsa vagyok?
- Ja, simán – vágta rá Izaya mindenféle sértő szándék
nélkül, mire Aki felnevetett, először az este folyamán. Igen, ez volt Izaya –
kun, aki nem kertel, kíméletlenül az ember szemébe mondja a véleményét, de
ugyanakkor magának sem néz el semmit, sőt talán magával szemben a legkritikusabb.
Hirtelen nyugalom öntötte el., rádöbbent, hogy ez a vadóc srác a tettei
ellenére ugyanaz, mint aki három napja volt, egy azok közül a drága emberek
közül, akikért mérhetetlenül hálás volt. Eltűnt az a félelmetes valaki, aki
összezavarta és jól megkínozta. Ha Izaya – kun akkor nem a falat figyeli Aki
mondandóján töprengve láthatott volna egy nekiszóló, gyengéd mosolyt
szétterülni az imádott fiú arcán, de mivel nem így tett a pillanat anélkül
szállt tova, hogy ő észrevette volna.
-
Azonban érdekesnek hangzik a kis képzeletjátékod – folytatta a megkezdett
beszélgetést visszavezetve figyelmét az immár békésen teát iszogató Aki felé.
Egy pillanatra megzavarodott, nem tudta hova tenni az ott termett, otthonos
légkört, hiszen az még az előbb is feszült, zavart, tétova volt. Aztán csak
magában megvonta a vállát, amolyan nekem
így is jó módon - Ha tényleg léteznének ezek a lények a gazdag fantáziádon túl
is, azt hiszem a te Kosusuked jobban illene közéjük.
-
H-Hogyan? - Akira meglepetésében kis híján múlt idővé tette a kellemes
árnyalatú csészéjét a finom teával egyetemben – Ez hogy jutott az eszedbe?
-
Fogalmam sincs, tényleg, csak valami homályos villanás. Ő mindig olyan
távolinak tűnt számomra, és a szemei néha nem evilági fénnyel üzennek. Ne hidd, hogy most valami féltékeny dumát
tolok, ezt már jóval azelőtt is úgy gondoltam, hogy te felbukkantál a nedves
álmaimban. Ha akarnék sem érnék el
hozzá, lehetetlen lenne, mert mintha évszázadok vernének éket közénk. Egyébként
reméltem, most helyezted a füled , hisz egy igen költői képet festettem eléd. Szóval én furcsa
vagyok?
-
Ja simán – Aki nem bírta kihagyni ezt a fricskát, huncut mosollyal kísérve
ismételte el az előbb elhangzott szavakat, de aztán megkomolyodott – De nem
mondtál butaságot, mikor először találkoztam vele én is így éreztem, azonban
mivel akkoriban még csak egy kölyök voltam, nem tudtam ilyen költőien
megfogalmazni, miért félek közeledni felé. Nagyon sok munkám fekszik
ezeknek az árkoknak a beásában, de neki is, ő is akarta és tett
érte, hogy csökkenjen köztünk a távolság.
-
Alkalmanként hajlamos vagyok elfelejteni kölyök, hogy a törékeny külsőd egy
nagyon erős embert bújtat.
-
Ne viccelj! - kuncogott Aki, de egy arcára simuló kéz elakasztotta a további
feltörni készülő, cáfoló szavakat, Az Izaya – kunhoz tartozó ujjak gyengéden
simogatták, szinte feltérképezték az arcát, újrarajzoltak minden vonalat,
minden kis apró mosolyráncot a szeme sarkában, letapogatták a szája ívét,
mindezt olyan gondosan, mintha még sosem látták volna azelőtt. Izaya zavarbaejtően közel volt hozzá, olyannyira,
hogy most első ízben vette észre a halvány szeplőket a két orcáján, és szokatlan módon enyhe pír színezte a
sápadt bőrt. Nem sokáig játszadozott, hamar elhúzódott, azonban ez elég volt
ahhoz, hogy Akit teljesen lebénítsa, csak tágranyílt szemmel figyelte
cigarettára gyújtó barátját.
- Ne haragudj! – törte meg sokára az énekes a
csendet, a hangja még magához képest is mélyen és rekedten csengett. Aki
pusztán bólintott, jelezve, hogy semmi baj, de ahogy a kezeit tördelte, nem ezt
mutatta. A néhány perccel ezelőtt megtalált béke és könnyed hangulat füsté
lett, nyomtalanul eltűnt, ellenben az ólomgolyók visszazuhantak a gyomrába.
-
Jobb lesz, ha én most megyek, hosszú napok állnak előttem – tápászkodott fel aztán
meg sem várva a reakciót elindult a fogasra akasztott pulcsija felé, közben
pedig erősen csodálkozott, hogy remegő lábai hogyan képesek megtartani. Gyorsan
magára kapta a ruhaneműt, aztán mire visszafordult Izaya – kun ott állt előtte,
lazán a falnak dőlve, szájában az újabb dohányrúddal.
-
Vigyázz magadra! - biccentett felé – Néha rádcsörrenhetek majd? Ígérem kussban
maradok erről az egész kalamajkáról – előzte meg a kifogást – tisztában vagyok
vele, hogy pont ezért lécelsz le. Csak
megszoktam már, hogy mindennap beszélgetünk, te vagy a legjobb barátom,
szóval bírnám, ha néha hallhatnám a hangod, vagy csak úgy vágnám mi veled a
pálya.
- Persze, csak, kérlek vedd figyelembe az időeltolódást is - mosolygott félszegen a fiú, és ezzel a félszeg mosollyal hagyta el a lakást.