Búcsú II

Annak ellenére, hogy még nem volt késő, már sötétség borította be a várost, mikor Izaya lakásában felberregett a csengő hangja. Épp akkor végzett a fürdéssel, egy rövidnadrágban és pólóban a haját szárogatva indult ajtót nyitni. Kellőképpen meg is lepődött, nem várt látogatót, ki akarta magát pihenni, mielőtt másnap személyesen is szembenéz a csapatával. A menedzser összehívott egy válságstábot, fel kellett mérni, mekkora kárt okozott az énekesük. Életében először látta ilyennek Menedzser – sant, az egyébként nyugodt férfi, akinek fát lehetett volna hasogatni a hátán a koncerten történtek óta dühöngött és haragjának nem győzött hangot is adni. Ugyanakkor Izaya az interneten keresztül rengeteg biztatást kapott a rajongóktól, a legtöbbjük sok szerencsét kívánt neki, sőt sokan kifejezetten kérték, hogy majd legalább annyit osszon meg velük, sikerült – e az akciója. Nagyon kevés helytelenítő vagy egyenesen undorát kifejező véleménnyel találkozott, szóval  úgy festett, azok zöme, akik szerették a csapat zenéjét, nem pártolnak el tőlük emiatt, a kérdés inkább az volt, hogy a szponzorok hogy állnak a kérdéshez. Az iskolában inkább azon voltak meglepődve, hogy eddig is tartotta a száját. Az mindenki előtt nyílt titok volt, hogy a vallásra előbb vagy utóbb sor fog kerülni, bár azt senki sem várta, hogy ilyen rendhagyó módját választotta az áhított randira hívásnak. Két nap alatt legenda lett, csillogó szemű lányok vallatták, hogy azóta karjaiba omlott – e Akira, még a haverok csak meglapogatták a vállát és támogatásuknak adtak hangot. Titkon megkönnyebbült, hogy ilyen jól fogadták, utólag már bevallotta magának, hogy szívére vette volna, hogyha a hazatérő fiút esetleg közutálat várja. A telefonbeszélgetés után szinte rászakadt, hogy ő tényleg nem gondolt arra, hogy nem csak vadidegen emberek fogják őket megítélni, hanem barátok, iskolatársak és a család is. Az övé nem volt probléma, világ életében lázadó volt, ezt az üzlet miatt Japánt elhagyó, azóta elismert cégvezetővé vált édesapja  képtelen volt elfogadni. Kiskorától kezdve komoly hivatást szánt neki, ügyvédnek vagy orvosnak látta volna szívesen, így amikor bejelentette, hogy zenélni akar, ráadásul egy rockbandában, kis híján szívrohamot kapott. Már azt is nehezen nyelte le, hogy a fia szakadt farmerban, fekete szemfestékben rohangált, fittyet hányva minden iskolai szabályzatra, de ez végleg betette nála a kaput. Sürgősen eltávolította otthonról, hogy ne kelljen a felső tízezerbeli barátai előtt szégyenkezni  miatta, kapott egy lakást, aminek minden költségét bizonyos keretek között a szülők állták, havonta egy kevés zsebpénzt, így alakult, hogy évek óta önfenntartó volt. Édesanyja nem értett  egyet a férjével, soha nem helyeselte döntését, de hites urával szemben nem sokat tudott tenni, ezért azt kérte a fiától, hogy minden vasárnap menjen haza a családi ebédre, ahol rajtuk kívül jelen volt két bátyja is, karótnyelt feleségeikkel és gyermekeikkel. A kölyköket szerette, azok is őt, sőt a bátyjaival sem volt semmi baja, azok soha nem szóltak neki egy rossz szót sem, mert eltérő életformát választott, mint ők, sőt támogatták, amennyire tőlük telt, akár apjuk háta mögött is, valamint sokszor megvédték, mikor sógornői nemtetszésüknek adtak hangot az életvitelével kapcsolatban. A jómódú családból származó hölgyek egyszerűen nem bírták elviselni maguk körül soha, állandóan azt kellett hallgatni tőlük, hogy zenészként biztos drogozik, szemére hányták, milyen mocskos  a szája, ami annyira ingerelte őt, hogy még rá is játszott, hadd pukkadjanak meg. Aztán egyszer szóba került a szerelmi élete. Édesanyja jegyezte meg, hogy jó lenne, hogyha most már ő is hazahozna valakit bemutatni, egy aranyos lányt,  kicsit azért aggódik miatta, hogy abban a lakásban egyedül van, megnyugodna, ha tudná, hogy van mellette valaki, aki gondját viseli. Ő szabadkozott, hogy jól  megvan egyedül is, megtanulta ellátni magát, sőt mi több hálás, hogy kirepülhetett a családi fészekből, szeretett a saját ura lenni. Idősebb bátyja felesége természetesen kényszert érzett véleményének megosztására, epésen kijelentette, hogy ezen nem is csodálkozik, kinézi belőle, mint elvadult, ingyenélő zenészpalántától, a társadalom szégyenétől, hogy egymásnak adják nála a kilincset a különböző könnyűvérű, erkölcstelen lányok. Másik sógornője helyeslően bólogatott hozzá, mire bátyja megfedte őket, kijelentette, hogy  mindenki úgy rontja el a maga életét, ahogy kedve van hozzá. és kérte, hogy ne a gyerekek előtt beszéljen erről, kicsik még egy szexuális felvilágosításhoz, de mire hozzáfogott volna, hogy öccsét is kiengesztelje, neki már elöntötte a vér az agyát, szóval annál a vasárnapi ebédnél derült fény arra, hogy mostanában egy cuki fiúval randizik. A hatás leírhatatlan volt, a boszorkányok életükben talán először nem találtak szavakat, a nap hátralevő részére a torkukra fagyott minden sértés. A család többi tagja csak egy beletörődő sóhajjal vette tudomásul a tényeket, anyja közölte, hogy ha így áll a helyzet, akkor hozza el a fiút, őt is szívesen megismerné. Persze Izayának esze ágában sem volt, tulajdonképpen nem is volt az komoly kapcsolat, csak némi könnyed románc, ami főleg a testi együttlétekre épült. Mivel a másik fél sem akart többet kihozni a dologból néhány hét után azzal kellett anyja elé állnia, hogy ismét az egyedülállók népes táborát gyarapítja, ezért a bemutatást sajnos el kell napolni, míg meg nem találja az igazit. Arról persze gondosan hallgatott, hogy már van is kiszemeltje erre a posztra, hiszen azon vette észre magát, hogy egyre inkább vonzódik dalszövegírójukhoz. Fogalma sem volt róla, hogyan történhetett ez meg, hiszen a fiú közelében sem volt azoknak, akikkel egyébként kapcsolatot kezdett. Viszonylag korán belekóstolt a testi örömökbe, de sógornői véleményének dacára, válogatós volt, nem bioszexet folytatott, azzal bújt kizárólag ágyba, aki a gatyáján kívül mást is megmozgatott benne. Akirába nem első látásra szeretett bele, hosszú időn keresztül formálódott benne az érzés. Először csak a verseire figyelt fel, imádta őket, legszívesebben naponta kért volna újabbat. Aztán, ahogy egyre többet beszélgettek, úgy tűnt fel neki, hogy ez a fiú különlegesebb, mint gondolta, különlegesebb,  mint bárki, akivel addig találkozott, majd mielőtt észrevette volna, hirtelen senki sem felelt meg neki, senki sem lehetett elég jó. Sokszor kapta magát azon, hogy ott fekszik mellette az aktuális szeretője, és ő mást sem vár, csak hogy eljöjjön a reggel, kitehesse a szűrét az illetőnek, és rohanhasson az iskolába Akihoz, így egy idő után kénytelen volt legalább magának beismerni, hogy bizony beleszeretett a fiúba még hozzá nem is akármennyire. Eleinte próbálta magát meggyőzni, hogy nem súlyos a helyzet, sőt mi több, csak egy kis fellángolás, majd belátta, hogy ez bizony nem az, de a barátságuk miatt tartania kell a száját. Nagy erőfeszítések árán elfojtotta magában az érzéseit, inkább belevetette magát a munkába és emberfeletti munkával kiharcolta zenekarának az egyre növekvő elismertséget. Minden rendben is ment péntek estig, amikor már nem tudott többé lakatot tenni arra a nagy szájára, és most csak fohászkodhat, hogy ne veszítsen többet, mint amije addig is volt. A személy pedig, akitől a mérlegelés eredménye függött, ott állt az ajtajában. Az arca piros volt, amit talán a hűvös esti szél, talán a helyzet varázsolt rá, idegesen babrálta a vastag pulcsijának az alját, de eltökélten a szemébe nézett.

- Szép estét Izaya – kun! - köszöntötte a fiút illedelmesen Aki, majd mivel nem kapott választ, folytatta. - Kicsit hűvös lett, fura, mikor elindultam még melegem is volt, át is futott a fejemen, hogy kár volt magammal hozni ezt a meleg holmit, most meg már szinte ebben is fázok. - nevetgélt idegesen, aztán elkomorult – Ne haragudj, nem akartalak ám zavarni téged, látom már alvós ruházatban vagy. Ha szeretnéd én... - tett egy bizonytalan mozdulatot a lépcsőház felé, jelezve, hogy hazaindul, mire Izaya magához tért

- Dehogy, csak meglepődtem, hogy tiszteleted tetted szerény hajlékomban. Asztem mindent megdumáltunk a telefonban, nem számítottam rá, hogy az utazásod előtt még találkozunk. Bújj csak be, de a kupit hagyd figyelmen kívül.

- Köszönöm – akasztotta fel Aki a pulcsiját az előszobában levő fogasra, aztán helyet foglalt a nappaliban levő kanapén. Nem először járt már Izaya – kun lakásán, mondhatni gyakori vendég volt ott, sokszor nála is aludt, hol azért, mert együtt dolgoztak egy szöveg megzenésítésén, hol azért, hogy csak együtt legyenek, ahogy azt más barátok is teszik, így  nem volt idegen számára a terep, mégis aznap kicsit nem odavalónak érezte magát. Minden bátorságát össze kellett szedje, hogy ne forduljon vissza fél úton, de szeretett volna Izaya – kuntől is illően elköszönni és a reggeli telefonbeszélgetést nem érezte elégnek. A házigazda hamarosan felbukkant némi harapnivalóval és szomjoltóval felszerelkezve. Vele szemben foglalt helyet és kérdőn pillantott vendége felé.

- Mi szél fújt erre szépségem?

- Reggel, a beszélgetésünk után nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy szeretnék veled találkozni, mert nem szeretnék így elmenni, mintha  haragban lennénk. Aztán egész nap az járt a fejemben, hogy ez milyen rém önzőség lenne tőlem és biztos csak fájdalmat okozna, de ennek ellenére mégis idejöttem. Tudod, azt hiszem felülbecsülsz te engem, most is látod, a saját lelkiismeretem megnyugtatása miatt lehet felbolygattalak téged.  És tudod kicsit aggódtam, hogy mi volt ma a suliban, hogy nagyon bántottak-e. 

- Nem volt semmi gáz - tette hanyagul keresztbe a lábát Izaya - Tök jól levágták ezt az egészet, aki meg nem az elmehet a picsába, magasról teszek a véleményére. Jó is, hogy most elmész, mert mire visszajössz, addigra lerendezek mindenkit, aki esetleg kekeckedne. Végül is az én saram ez az egész, nekem is kell leszámolnom vele. 

- Tudod néha elfelejtem milyen erős is vagy valójában. Bár az igaz, hogy a te sarad - kuncogott fel Akira, de aztán ismét komoly lett - Én..... őszintén szólva félek, nem a többiektől, hanem magamtól. Megijedtem és most a családom mögé bújva fülem - farkam behúzva iszkolok. De akartam, hogy tisztában légy vele, nem haragszom, csak nagyon - nagyon rettegek, hogy mit veszíthetek. 

- Sajnálom, komolyan. Kettőnk közül én vagyok az igazán önző, nem te. Mióta kimondtam, akármit fogsz mondani a végén megkönnyebbültem és nem is gondoltam bele, hogy ezzel rád rakom a súly nagy részét. Lehet máshogy kellett volna, de azt látnod kell, hogy nem bántam meg. 

- Hm...... megértem, mit érzel. És köszönöm, hogy te is megérted, mit érzek. Ígérem, hogy komolyan át fogom gondolni, pont ezért. És igyekszem leszámolni a félelemmel is, de nehéz lesz. Félek a fájdalomtól. 

- Mert ember vagy.

- Ember – mélázott el a fiú – Tudod néha azt hiszem, hogy mi emberek még a démonoknál is rosszabbak vagyunk. Ők nyíltan egymás tudtára adják mit várhatnak tőlük, mi ellenben taktikázunk, titkolózunk, egymás háta mögött cselekszünk, mutatjuk a jót és tesszük a rosszat, kevés tiszta, őszinte gondolatunk van, de azért fenemód büszkék vagyunk az erkölcseinkre, meg az emberségünkre, könyörületünkre– motyogott maga elé, fel sem fogva, hogy most önkéntelenül is kifecsegett Izaya – kunnak titkokat egy elvileg nem létező világról.

- Aki? - pillantott rá értetlenül az énekes, általában tudta követni  a fiú mondanivalóját, de ezúttal elvesztette a fonalat.

- Ó – pirult el Aki, mert Izaya – kun tétova hangja ráébresztette hibájára, így kapkodva igyekezett javítani – Ne is figyelj rám kérlek, csak össze – vissza fecserészek. Annyi az egész, hogy néha szoktam töprengeni azon, hogy csak mi vagyunk-e a világon vagy van  olyan része, amit nem ismerünk és ha van, az vajon milyen. Furcsa vagyok?

- Ja, simán – vágta rá Izaya mindenféle sértő szándék nélkül, mire Aki felnevetett, először az este folyamán. Igen, ez volt Izaya – kun, aki nem kertel, kíméletlenül az ember szemébe mondja a véleményét, de ugyanakkor magának sem néz el semmit, sőt talán magával szemben a legkritikusabb. Hirtelen nyugalom öntötte el., rádöbbent, hogy ez a vadóc srác a tettei ellenére ugyanaz, mint aki három napja volt, egy azok közül a drága emberek közül, akikért mérhetetlenül hálás volt. Eltűnt az a félelmetes valaki, aki összezavarta és jól megkínozta. Ha Izaya – kun akkor nem a falat figyeli Aki mondandóján töprengve láthatott volna egy nekiszóló, gyengéd mosolyt szétterülni az imádott fiú arcán, de mivel nem így tett a pillanat anélkül szállt tova, hogy ő észrevette volna.

- Azonban érdekesnek hangzik a kis képzeletjátékod – folytatta a megkezdett beszélgetést visszavezetve figyelmét az immár békésen teát iszogató Aki felé. Egy pillanatra megzavarodott, nem tudta hova tenni az ott termett, otthonos légkört, hiszen az még az előbb is feszült, zavart, tétova volt. Aztán csak magában megvonta  a vállát, amolyan nekem így is jó módon - Ha tényleg léteznének ezek a lények a gazdag fantáziádon túl is, azt hiszem a te Kosusuked jobban illene közéjük.

- H-Hogyan? - Akira meglepetésében kis híján múlt idővé tette a kellemes árnyalatú csészéjét a finom teával egyetemben – Ez hogy jutott az eszedbe?

- Fogalmam sincs, tényleg, csak valami homályos villanás. Ő mindig olyan távolinak tűnt számomra, és a szemei néha nem evilági fénnyel üzennek.  Ne hidd, hogy most valami féltékeny dumát tolok, ezt már jóval azelőtt is úgy gondoltam, hogy te felbukkantál a nedves álmaimban.  Ha akarnék sem érnék el hozzá, lehetetlen lenne, mert mintha évszázadok vernének éket közénk. Egyébként reméltem, most helyezted a füled , hisz egy igen  költői képet festettem eléd. Szóval én furcsa vagyok?

- Ja simán – Aki nem bírta kihagyni ezt a fricskát, huncut mosollyal kísérve ismételte el az előbb elhangzott szavakat, de aztán megkomolyodott – De nem mondtál butaságot, mikor először találkoztam vele én is így éreztem, azonban mivel akkoriban még csak egy kölyök voltam, nem tudtam ilyen költőien megfogalmazni, miért félek közeledni felé. Nagyon sok munkám fekszik ezeknek  az árkoknak a  beásában, de neki is, ő is akarta és tett érte, hogy csökkenjen köztünk a távolság.

- Alkalmanként hajlamos vagyok elfelejteni kölyök, hogy a törékeny külsőd egy nagyon erős embert bújtat.

- Ne viccelj! - kuncogott Aki, de egy arcára simuló kéz elakasztotta a további feltörni készülő, cáfoló szavakat, Az Izaya – kunhoz tartozó ujjak gyengéden simogatták, szinte feltérképezték az arcát, újrarajzoltak minden vonalat, minden kis apró mosolyráncot a szeme sarkában, letapogatták a szája ívét, mindezt olyan gondosan, mintha még sosem látták volna azelőtt. Izaya  zavarbaejtően közel volt hozzá, olyannyira, hogy most első ízben vette észre a halvány szeplőket a két orcáján,  és szokatlan módon enyhe pír színezte a sápadt bőrt. Nem sokáig játszadozott, hamar elhúzódott, azonban ez elég volt ahhoz, hogy Akit teljesen lebénítsa, csak tágranyílt szemmel figyelte cigarettára gyújtó barátját.

-  Ne haragudj! – törte meg sokára az énekes a csendet, a hangja még magához képest is mélyen és rekedten csengett. Aki pusztán bólintott, jelezve, hogy semmi baj, de ahogy a kezeit tördelte, nem ezt mutatta. A néhány perccel ezelőtt megtalált béke és könnyed hangulat füsté lett, nyomtalanul eltűnt, ellenben az ólomgolyók visszazuhantak a gyomrába.

- Jobb lesz, ha én most megyek, hosszú napok állnak előttem – tápászkodott fel aztán meg sem várva a reakciót elindult a fogasra akasztott pulcsija felé, közben pedig erősen csodálkozott, hogy remegő lábai hogyan képesek megtartani. Gyorsan magára kapta a ruhaneműt, aztán mire visszafordult Izaya – kun ott állt előtte, lazán a falnak dőlve, szájában az újabb dohányrúddal.

- Vigyázz magadra! - biccentett felé – Néha rádcsörrenhetek majd? Ígérem kussban maradok erről az egész kalamajkáról – előzte meg a kifogást – tisztában vagyok vele, hogy pont ezért lécelsz le. Csak  megszoktam már, hogy mindennap beszélgetünk, te vagy a legjobb barátom, szóval bírnám, ha néha hallhatnám a hangod, vagy csak úgy vágnám mi veled a pálya.  

- Persze, csak, kérlek vedd figyelembe az időeltolódást is - mosolygott félszegen a fiú, és ezzel a félszeg mosollyal hagyta el a lakást.