2011. szeptember 2., péntek

Érzések


Teltek a napok és mire Akira észrevette lefutott a kiszabott hét. Szombat lévén semmi más dolga nem volt, mint hogy a házimunka után elmenjen a könyvéért, tanulni ráért vasárnap is. Igazából az már nem is tanulás volt, csak a tananyag átnézése, órán azért elég sok mindent megjegyzett, otthon pusztán átolvasta és ha nagyon felkeltette valami a figyelmét, alaposabban is utána nézett a témának. A könyvtáros néniknél szinte minden napos látogató volt, általában illedelmesen köszönt, ismertette milyen kérdésre keresi a választ, megkapta a köteteit, amiket volt, hogy zárásig olvasgatott. Mostanában a csillagászat érdekelte, hogyan alakultak ki a csillagok, miért olyan a Föld, amilyen, hogyan népesítette be a bolygót az ember. Elmúlt héten még azt is sikerült elérnie, hogy kölcsönkapjon egy olyan tudományos gyermekmagazint, amit elvileg nem lehet olvasónak odaadni, meg is ígérte, hogy nagyon vigyáz rá.
Már jó előre szólt az édesapjának arról, hogy egy kedves idegen megtalálta a regényét, csak kölcsönkérte, ma kell érte mennie. Persze arról inkább bölcsen hallgatott, ki is volt igazából a megtaláló, kicsit fura lett volna előállni azzal, hogy egy elf fiú akarta tudni a történet végét is. Édesapja nem kifogásolta a dolgot, ismerte már egyszem fiát annyira, hogy tudja, ügyelni fog magára. Néha meg is ijesztette, mennyire nem tud Akira igazán gyerek lenni. Nem emlékezett olyan esetre, hogy összekoszolta volna a ruháját, nem időben jött haza, rossz jegyet kapott, szinte tényleg semmi gondja nem volt vele, de sokszor kívánta bárcsak lenne, és ne próbálna meg mindenáron ennyire tökéletes lenni.
Délelőtt indult útnak a fiú, előtte még beugrott a könyvtárba, visszavitte a magazinját, megköszönte a segítségét. Az ügyeletes könyvtáros hölgy arról érdeklődött, sikerült-e választ kapnia minden kérdésére, mert ha nem fordulhat hozzá bizalommal, amiben tud, segít. Akira illedelmesen megköszönte, és felvetette annak lehetőségét, hogy ebben a Nap kialakulásával kapcsolatos kérdései miatt a jövő héten visszanéz, de most siet, nem ér rá kutakodni.
Dél körül ért a tisztásra, Kousuke pedig, ahogy megígérte ott volt, most is a távolt figyelte, minden olyan volt, mint szokott és mégis annyira más. Volt valami a szemében, ami nem tetszett Akirának, csupa negatív érzelem, és az arcán sem ült a szokásos mosoly. Azok a jégkék szemek, amik általában tele voltak rideg színüket meghazudtoló melegséggel, most valóban jégcsapként fénylettek, félelmetes erőt sugároztak, olyan hatalmat, amivel a tulajdonosuk bármit el tudna pusztítani, amit akarna. Önkéntelenül rezzen össze, és lépett hátra egyet, amivel viszont magára vonta Kousuke figyelmét, egy pillanatig elidőzött rajta a tekintete, majd elfordult, felvette maga mellől az öreg példányt, és egy szó nélkül odalökte a megdöbbent fiúnak. Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, visszafordult a végtelen horizont felé.
Akira nem tudta mit kellene éreznie ilyen helyzetben, benne csalódás és harag tombolt. Csalódás, mert lehet nem beszélgettek sokat, de úgy érezte, hangtalanul is egymás társai lettek a magányban, tehát nem engedheti, hogy csak így véget vessen neki. Düh, mert lehet, hogy csak egy halandó, lehet, hogy csak egy gyerek, de ettől függetlenül érző élőlény, aki semmi alapot nem szolgáltatott arra, hogy így viselkedjenek vele szemben, hogy még annyiba se vegyék, mint egy darab rongyot. Igyekezett megnyugodni, ennek érdekében vett néhány nagy levegőt, és büszke volt arra, hogy mikor megszólalt, a hangjában nyoma sem volt annak a zaklatottságnak, ami belül tombolt.
- Nagyon köszönök mindent Kousuke-san! Tényleg hálás vagyok, azért, amit értem tett, ha úgy érzi, van bármi, amiben én is segítségére lehetek, kérem szóljon bátran.
- Azt hiszem szavadon foglak, szeretnélek megkérni egy szívességre az enyémért cserébe - az elf még csak felé sem nézett, mikor beszélt, ami a kisfiú szemében a legnagyobb sértésnek számított. Az ő világában, ha a beszélgető partner nem néz nem hogy a szemébe, de még az arcára sem, a teljes semmibevevéssel, a felé irányuló tisztelet maximális hiányával volt egyenlő. Hát még a mondanivalója… - Most menj szépen haza, és ha legközelebb erre kószálsz tégy úgy, mintha itt sem lennék.
Még soha sem tapasztalt ilyen intenzív érzést, úgy gondolta, így érezheti magát az a felnőtt, aki azt mondja, mindjárt felrobbanok. A csalódottság utolsó szikráit is elfújta a férfi nemtörődöm, kegyetlen mondata, az a néhány szó, amivel sokkal többet kifejezett, mint azt talán gondolta. A düh viszont megmaradt, ami olyan dologra sarkallta, amiről azt hitte, soha nem fogja megengedni magának: visszaszólt az elfnek.
- Ne haragudjon Kousuke-san, hogy ezt mondom, de legalább nézzen rám, ha nekem szánja a mondandóját. – nem kiabált, nem emelte fel a hangját, és fogalma sem volt, hogyan festhet, hogy Kousukét ez az egyetlen, csöndes mondat arra készteti, hogy rápillantson és alaposan elképedjen. Az, amit Akirán látott még jobban megdöbbentette, mint a szavai. A fiú arcát pirosra színezte a méreg, a szemeiben pedig olyan tűz lobogott, ami miatt szinte feketének hatott az egyébként mélykék pillantása, teljesen ellentéte volt Kou leghidegebb telet idéző szemeinek. Az elf nem számított kirohanásra, azt remélte, sőt biztos volt benne, hogy a tiszteletteljes, csöndes kisfiú, ha meg is bántódik, de tudomásul veszi a helyzetet és elmegy, mielőtt nagyobb kárt okoznak egymásnak, a következő alkalommal pedig úgy kezeli a találkozásukat, ahogy magában elvárja tőle, tehát sehogy. Ezzel szemben a belőle áradó tűz megperzselte, és nemcsak az aznapi fagyos hangulatát kezdte szépen lassan felolvasztani, hanem azt a jégpáncélt is, amelybe az emlékeit, a vad, zabolázhatatlan érzelmeit is eltemette annak idején és ezt még véletlenül sem óhajtotta átélni. Akkor más volt, akkor akarta, nem ismerte az emberi oldal elvesztésének fájdalmát. Végül is minden belőle táplálkozott, ő élesztette fel benne a halandót és ő is tartotta életben a gyengédségével és a szeretetével, a halálával pedig mindent elvesztett, minden megszerzett, apró kis csodát, azt a valakit, akit megtalált magában. Vagy talán nem is jó szó rá az elvesztette, inkább hagyta kisiklani a kezei közül, mint egy marék vizet. Most pedig ez az eddig szinte egykedvű gyermek mintha kifordult volna magából, mindezt pedig azért, hogy neki is eszébe jusson, mennyire más embernek lenni, hogy mennyire átjárnak az érzések, mennyire maguk alá tepernek bizonyos hangulatok, és tudat, hogy egyszer, nagyon régen ő is képes volt ezeknek az átélésére. Úgy fájt, hogy alig bírta elviselni, az elmúlt napok fizikai megpróbáltatásai nem tépték annyira, mint ez az örökké valónak tetsző pillanat, amit ebben a tűzvészben töltött, s ezzel egyidejűleg felderengett benne, hogy talán bedőlt a látszatnak, hogy ennek a fiatal embergyermeknek az angyali, ártatlan, nyugodt énje mögött bujkál egy makacs, céltudatos ragadozó, egy szenvedéllyel teli, feladást nem ismerő harcos, amit még az érintett sem fedezett fel magában, ami a vesztét fogja okozni, ami miatt önként fog besétálni abba a csapdába, amit mindenáron el akart kerülni.
- Kérlek Akira-kun menj el és ne gyere vissza soha többé! – régen nem tette, de most imádkozott, hogy a hangjában ne legyen érezhető az esdeklő él, hiszen ő annyira kihallotta belőle. Aztán a fiú szeméből hirtelen eltűnt az indulatos szikra és a helyét átvette valami más, ami ismét a régi emlékek egy részét hozta benne felszínre. Hiszen egy – egy klántalálka után Ő is mindig ezzel a pillantással nézett rá, amikor félholtan hazaért. Nem értette, miért kapja ettől a gyermektől is ezt, de aztán pár pillanaton belül jött a válasz a ki nem mondott kérdésére. Akira szinte felsikoltott.
- Kousuke – san, hiszen Ön vérzik, nagyon erősen. Segítségre van szüksége. Idehívom a papám, azonnal látnia kell egy orvosnak.
Ó tehát ez volt a baj, ez a csöppség aggódott miatta. Évtizedekkel ezelőtt aggódtak utoljára miatta, de hát az is évtizedekkel ezelőtt volt, hogy egyáltalán szóba állt emberekkel. A youkaiok nem a társaik életének féltéséről híresek, különben is egy ilyen apró sérülés miatt még Hikari– chan sem idegeskedett volna. Ritkán ugyan találkozott olyan halandóval, aki képes volt látni a magafajta lényeket, azonban a társágukat még messzebbről elkerülte, mint azokat, akik nem rendelkeztek különleges képességgel. Ha őszinte akart lenni tudta, hogy ő maga sodorta bele mindkettejüket ebbe a lehetetlen helyzetbe, elkerülhette volna azzal, hogy elmenekül, mihelyst észreveszi az első jeleket. Merthogy tisztában volt ő azzal, hogy a fiú látja, sőt figyeli. Egyértelműen a saját hibája – szűrte le gondolatban egy képzeletbeli keserű fintorral.
- Akira – kun, nyugodj meg! Túlélem, azonkívül, hiába hívnád ide akár a papád, akár egy olyan….. izét, amit mondtál, nem látnának, tehát nem is segíthetnének.
- De van maguknak emberi alakja. Ne próbálja elhitetni velem az ellenkezőjét, sokat többet tudok magukról, mint amennyit sejt. – állította meg a kisfiú Kousuke tiltakozását még azelőtt, hogy az elf egy szót is kinyögött volna. – Könyörgöm, vegye fel és jöjjön velem, ezt a sebet fertőtleníteni kell, bekötözni, lehet még varrni is. Velem is ezt csinálták, mikor egyszer betörtem a fejem, a doktor bácsi azt mondta, ha nem teszik meg, belehaltatok.
Kousuke le volt döbbenve. Honnan tud Akira az emberi alakjukról? Ki mesélhetett erről neki? Muszáj volt kiderítenie, így hát rákérdezett.
- Akira – kun, honnan veszed, hogy van emberi alakom?
- Tényleg fontos ez most? Fontosabb, mint a saját egészsége?
- Az egészségem rendben van, hidd el. Volt már dolgom ilyen sebesüléssel és bizton állíthatom két – három napon belül kutya bajom sem lesz.
Akira küszködött, rá akarta minden áron venni az elfet arra, hogy nézesse meg a sebét. A haragját és a csalódottsága a múlté volt, már nem számított semmi más, csak az, hogy minél előbb biztonságban, szakember kezei között láthassa az önfejű fiút. Erősen törte a fejét, mivel vehetné rá Kousukét, hogy megváltoztassa a véleményét, kereste magában az erőt, ami meghajlíthatná ezt az acélos akaratú teremtményt, bár nem volt biztos a sikerben, ő még nem ismerte a benne szunnyadó különleges varázst, amit Kou néhány pillanattal ezelőtt megsejtett.
- Kousuke – san kössünk egy egyezséget. - javasolta végül, s közben a szíve szakadt meg, hát elveszti minden esélyét arra, hogy valaha is barátok lehessenek ezzel az ezüst hajú, jégcsap tekintetű fiúval - Az előbb azt kérte örökre hagyjam békén, és ha valaha összefutunk tekintsem levegőnek. Megteszem egyetlen feltétellel: eljön velem kivizsgáltatni magát. Amennyiben nem teszi meg, úgy soha többé nem fog tudni levakarni magáról, még akkor sem, ha a világ végéig szökik, mert higgye el előbb – utóbb fölnövök és megtalálom. – nézett dacosan Kou szemébe - Mit szól hozzá?
Meglepetésére az elf felkacagott, pillantásába pedig visszatért a melegség, ismét megtelt kedvességgel és csatlakozott hozzá a még sohasem látott vidámság, az igazi öröm, ami megmelengette Akira szívét. Évekkel később, ha valaki megkérdezte volna tőle, hogyan is szeretett bele ennyire reménytelenül és kizárólagosan a fiúba, melyik volt az a döntő pillanat, amelyiknek köszönhetően a szíve örökre Kousuke rabja lett, azt válaszolta volna, hogy abba az első, örmteli nevetésébe feledkezett bele igazán még gyerekfejjel, amikor azzal sem volt tisztában, mi is az a szerelem, de mégis annyira elvarázsolta, hogy ezután csak ezt a mosolyt akarta látni az arcán és azt akarta, hogy ő legyen, aki előcsalogatja.
- Akira – kun, nem is gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen alkut akarsz ajánlani nekem. – mosolygott továbbra is az elf.
- Maga nem veszi komolyan, amit mondtam igaz? – szontyolodott el a fiú
- De, komolyan veszem, csakhogy Akira – kun mégiscsak lenne itt némi gond azzal az ………… izé emberrel, akit meg kellene látogatnom. Hiába van emberi alakom, ha hivatalosan nem létezek. Szerintem a barátod és a papád alaposan meglepődne, hogy egy fantomszemélyt szeretnél meggyógyíttatni. Nekem meg még csak az hiányozna, hogy elkezdjenek nyomozni a kilétem után. Szerinted elhinnék, ha olyan lényekről mesélnénk nekik, amit a legtöbb ember fantazmagóriának tart? – firtatta Kou még mindig nevető tekintettel az egyre nagyobb zavarban lévő fiúcskát. Képtelen volt a kacagásnak gátat szabni, miután Akira előállt ezzel a lehetetlen kompromisszummal, és olyan jólesett megint igazán nevetni, olyan jólesett feloldódni ebben a vidám légkörben, elfeledve az előbbi párbeszédet. Beléhasított, hogy elveszett, most másképp, mint akkor, de elveszett. Látni akarta ezt a fiút felnőni, látni akarta, ki lesz belőle, milyen férfivá érlelik a múló évek. Ő akart lenni az a személy, akinek ez a fiú végleg megnyílik, aki előtt nem kell titkolnia semmit, akinek nem kell megfelelnie, aki mellett teljesen önmaga lehet, akivel szemben lehet önző és aki mellett neki sem kell megjátszania magát, aki mellett következmények, félelem nélkül lehet az, aki. Emellett a fiú mellett akart újra emberré válni, tőle akart megtanulni újra érezni, még akkor is, ha meg kell majd fizetni az árát. Azon kapta magát, hogy néhány nap alatt, ami az ő életében kevesebb, mint néhány másodperc, teljesen megváltozott minden és már nem képes irányítani ezeket a változásokat, de meglepő módon, amennyire félt tőlük, annyira várta is, mit hoznak nekik. Neki és ennek az emberpalántának is.
- Te jó ég, igaza van, meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen problémákba ütközhetünk. - vágott töprengő arcot Akira – Most mégis mihez kezdjek?
- Semmihez. Tényleg nem fog bajom esni, túléltem már ennél súlyosabb sérülést is. Nem vagyunk ugyan halhatatlanok, de nehezen lehet minket eltenni az útból, legalábbis nehezebben, mint az embereket. Ráadásul ügyeltek arra, hogy ne okozzanak maradandó károsodást sem.
- Mégis kinek volt oka ilyesmit művelni magával? Ismerte a támadóit? - érdeklődött Akira, és közben buzgón reménykedett, hogy az elf nem zavarja el a korábban mondottak ellenére sem.
- Ismertem - e? - borult el ismét Kou arca - Igen, ha a szó hagyományos értelmét nézzük, ismerem őket, és mégsem. Nem érted igaz, kisember?
- De, azt hiszem értem. Olyan személyek lehettek az elkövetők, akikkel nap, mint nap találkozik, talán családtagok, tehát tényleg ismeri őket, ugyanakkor fogalma sincs róla kik ők igazából. - ült le Akira Kousuke mellé.
- Bevallom őszintén, megleptél. Nem sok hasonló korú gyermek értené ennyire pontosan a szavaimat. Mennyi idős is vagy Akira – kun?
- 9 éves vagyok. - válaszolt a megszólított udvariasan. - Azt hiszem jóval fiatalabb magánál
- Ez az, egy ennyi idős gyermeknek még csak a játékkal és az iskolával kellene törődnie, nem pedig felnőtteket megszégyenítően felfogni egy matuzsálem mondandóját.
- Az édesanyám három éves koromban elhagyott, pontosabban rábízott az édesapám gondjaira. Papa szerint egyszerűen nem volt alkalmas anyának, de úgy vélem inkább én nem voltam alkalmas a fiának. Van egy homályos érzésem, hogyha visszapörgethetné az időt és meg nem történtté tehetné a születésem előtti eseményeket, megtenné. Boldogabb lenne, ha egyáltalán nem lennék, a létem neki teher, egy kellemetlen kötelesség, amiről legszívesebben elfeledkezne. Fogalmam sincs, ki ő, pusztán csak ismerem, nem jobban, mint a szomszéd nénit az utcánkból. És ami a legjobban bánt, hogy akármit teszek, képtelen vagyok felkelteni az érdeklődését irányomba, minden igyekezetem ellenére is közömbös marad felém.
- És félsz, igaz Akira – kun? Félsz, hogyha valami olyasmit teszel, ami a megmaradt családtagjaidnak nem tetszik ők is elhagynak. Hogyha nem felelsz meg nekik lemondanak rólad.
- Én igazából még nem nagyon gondolkoztam ezen, a mama és a saját viszonyom kötötte le a figyelmemet. Papa …..... papa szeret és ha szükségem van rá, mindig segít. Akkor is támogatott, mikor beléptem a színjátszó körbe, ugyanis színész szeretnék lenni, hangszínész, tehát nem kellene félnem attól, hogy elpártol tőlem bármi miatt is. A családom többi tagja szintén így áll hozzám, én pedig ezért cserébe próbálok minél kevesebb gondot okozni neki. Ha már mamának ennyire megkeserítettem az életét, legalább a többi szerettemét ne tegyem pokollá.
Kousuke tűnődve figyelte a fiút. Ez volt hát annak a különös űzöttségnek a titka, amit még Hii – chan is észrevett rajta. Az édesanyja nem pusztán elhagyta, de megvonta a fiától a szeretetét, elérte, hogy Akira meggyőződjön róla, hogy valamit valami elven csak akkor lehet értékes más szemében, ha „jófiú”, ezzel pedig elvette a fiától a gyermekkorát is. Ennek fényében a lehető legjobb, ami történhetett, hogy lemondott róla, kár, hogy csak olyan későn, amikor a gyermekébe már belevésődött a mellette megtanult viselkedési minta és még azok előtt sem tudja ezt elhagyni, akik tényleg szeretik. Nehéz lesz elfogadtatni vele ennek az ellenkezőjét, hogy tényleg megnyíljon és önmaga legyen. Hii – chan abban is a lényegre tapintott, hogy őt valamiért mégis egyetlen szó váltása nélkül közel engedte magához, ahogy ő maga is így tett, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy eredeti terveivel ellentétben nemhogy elzavarta volna Akirát, hanem elhatározta, hogy „megszelídíti”. Ennek kulcsát pedig ennek az ösztönös bizalomnak a megerősítésében lelte meg, tehát arra a döntésre jutott, hogy kicsit kiadja magát a fiúnak.
- Akira – kun említetted korábban, hogy ismered az emberi alakunk titkát. Mit tudsz még rólunk és honnan származnak az információid?
- Korábban már beszélgettem természetfeletti lényekkel, Önhöz hasonló elfekkel is. Én általában békén hagytam őket, ők is engem, de néha előfordult, hogy egy – egy lény észrevette, hogy látom és beszédbe elegyedett velem, bár sokat nem árultak el magukról. Annyit mindenesetre leszűrtem, hogy nem igazán kedvelik az embereket, akik mégis kapcsolatba lépnek velük a saját köreikben is különcnek számítanak.
- Helytálló megállapítás, azonban úgy veszem észre a tudásod töredékes rólunk, szóval egy kicsit mesélek a társadalmunkról. Mi youkaiok több nemzetségbe szerveződve éljük az életünket, én a fehérelfekhez tartozom. A nemzettségek állandóan rivalizálnak egymással, mindegyik klán a többiek feletti uralmat akarja megszerezni és ehhez bármilyen eszközt bevetnek. Kemény és kegyetlen világ, tele árulással. Egy – egy klánon belül sem jobb a helyzet, némelyek egészen új szintre emelték a cél szentesíti az eszközt kezdetű népi bölcsességet, hiszen ahhoz, hogy a többi klán feletti diadalt megszerezzék, a legerősebb családból választanak maguknak uralkodót. A fehérelfek királya jelen pillanatban az apám, a legidősebb bátyámnak pedig minden esélye megvan arra, hogy a halála után kövesse a trónon, pont azért, mert ő is legalább olyan kérlelhetetlenül keresztül gázol bárkin, mint ahogy apám tette annak idején, akár a saját szüleit vagy testvéreit is hajlandó lenne hátbaszúrni, ha az érdeke úgy kívánná, a szüleim pedig erre a viselkedésre büszkék. Nem különb a másik bátyám sem, csak hát egyelőre esélye sincs a legidősebb testvérünkkel szemben, annyira meg nem bolond, hogy kockáztassa az életét, szóval látszólag támogatja, gyakorlatilag csak az alkalmat lesi, mikor teheti el az útból cselszövés révén. Ebben a légkörben, ahol az ölj vagy megölnek elv érvényesül megszoksz vagy megszöksz. Én az utóbbit választottam, ami miatt gyakorlatilag önként lettem a család fekete báránya, akibe a legcsekélyebb büntetés nélkül bele lehet rúgni. Ettől függetlenül, mivel a családból ki nem tagadtak, néha haza kell látogatnom, hiszen mégiscsak én vagyok a harmadik herceg, vannak bizonyos kötelezettségeim.
- Lehetetlen még csak elképzelni is, milyen lehet így felnőni. Ehhez képest mama szinte csodálatos édesanya. Egy valamire azért kíváncsi lennék a döntésével kapcsolatban Kousuke – san Ebben a világban cseperedett fel, ezt látta egész életében, miért döntött mégis a szökés mellett? Mi ébresztette rá, hogy nem magának való ez az élet?
- Mi döbbentett rá? Soha nem éreztem ott jól magam, de a végső lökést az adta, hogy megismertem a véletlen folytán egy csodálatos embert, aki megmutatta, hogyan lehet ezt másképp csinálni, megtanította egy oly létnek a titkait, amire addig nem hogy nem voltam kíváncsi, hanem mélyen lenéztem. Erről azonban nem szeretnék többet mondani, és valószínű ezt azért még te sem fognád föl teljesen, akármennyire felnőttesen gondolkodsz. Ahhoz még élned kellene pár évet és szerezned kellene bizonyos tapasztalatokat. – vigyorodott el huncutul az elf, Akira pedig önkéntelenül pirult el, mert azért annyit hallott már a szerelemről, hogy az elhangzottak és annak a sejtelmes kis mosolykának az alapján azt feltételezze, hogy ahhoz a bizonyos személyhez nem pusztán baráti érzelmek kötötték Kousukét. Szeretett volna több részletet is megismerni erről a különleges emberről, akinek hála az elf hátat fordíthatott a saját családjának, még mielőtt tönkrement volna az a tiszta lelke, amit most birtokol, mégis tiszteletben tartotta a fiú kívánságát. Meg hát persze az is hozzátartozott az igazsághoz, hogy nem merte megkockáztatni, hogy azelőtt véget érjen a kapcsolatuk a tapintatlansága miatt, mielőtt igazán elkezdődhetne, ráér még később is visszatérni a témára, ha már olyan viszonyban lesznek, hogy bátrabban próbálkozhat. Végül is türelemnek soha nem volt híján, néhány éven belül úgy is kiszedi Kousuke – sanból a teljes történetet.
- Legyen ahogy kívánja! Azért az meglepett, hogy maga a klán harmadik hercege, még soha nem találkoztam igazi herceggel, sőt, nem is számítottam rá, hogy valaha fogok is. – mosolygott ő is vissza.
- Ez csak egy cím Akira –kun. semmit sem jelent, puszta formalitás.
- Kár, hogy ezt nem mesélhetem el az iskolában, mert bolondnak tartanának. Én magam sem hinném el, ha nem saját bőrömön tapasztalom. Erdei bóklászás közben belebotlani egy fehérelf hercegbe nem hétköznapi esemény.
- Valóban nem nevezném szokványos dolognak, de hidd el, az sem mindennapi, hogy én egy emberrel társalgok. Egy ideje már inkább kerülöm őket is, és még mielőtt megérdeklődnéd, hogy a korábban elhangzottak dacára, miszerint egy ember tanított meg igazán élni, miért térek ki a halandók útjából, ez sem az a téma, amit meg kívánnék vitatni bárkivel is, szóval azt hiszem én sem fogom reklámozni.
- Bántanák miattam? Jobb lenne önnek, ha nem találkozott volna velem? – jelentek meg Akira arcán a gondterhelt ráncok. Nem akart ártani az elfnek, inkább önként feladta volna bimbózó kapcsolatukat.
- Miattad nem, legfeljebb a következő összecsapásunknál a viszonyunkra fognák, miért akarnak eltenni láb alól, ennyi az egész. – bár még mindig mosolygott Kou válaszából nem lehetett nem kihallani a gúnyos élt.
- Hogyan lehet erről a tragédiáról ilyen könnyedén élcelődni? – borzongott bele a fiú.
- Volt rá pár évem, hogy feldolgozzam a helyzetet. Különben pedig, ha sírok felette, akkor sem fog megváltozni, igaz? Így hát inkább kinevetem, az én lelkemnek könnyebb, a fivéreimtől pedig elvettem a teljes lelki megaláztatás örömét. – rántotta meg a vállat a herceg, de Akira valahogy kiérezte belőle, hogy közel sem olyan közömbös, mint amilyennek mutatja magát. – És most Akira – kun, miután sikerült mindkettőnk magánéletét kellőképpen kivesézni, azt hiszem illendő lenne figyelmeztetnem téged, hogy a nap lemenőben van, szóval ideje lenne hazaindulnod, mielőtt a papád aggódni kezdene és a keresésedre indulna.
- Igaza van, bár én még mindig nem vagyok egészen nyugodt az egészségi állapot miatt. Talán nem is kellene megvizsgálni, ha felvenné az emberi alakját, eljöhetne és pihenhetne a házunkban, papának azt sem kell a tudomására hozni, mi történt pontosan, talán elég lenne magyarázatnak az is, hogy kirabolta néhány suhanc. Szerintem nem hagyna cserben egy bajban lévő fiatalembert és van olyan tapintatos, hogy nem kérdezne fölöslegesen sokat.
- Köszönöm a felajánlást Akira – kun, de vissza fogom utasítani. Ha a papád nem is firtatná, hogy pontosan hogyan sebesültem meg, biztos nem nézné jó szemmel, hogy a gyermeke egy zűrös múltú kamasszal barátkozik és teljes mértékben jogos lenne a kétkedése. Holnapra begyógyul a seb, holnaputánra a helye is eltűnik. De ha ennyire aggódsz miattam, jövő héten újra eljöhetsz, és meggyőződhetsz arról, hogy az igazat mondtam.
- Nem fog ismét elküldeni, ha a szaván fogom és jövő szombaton visszatérek? Ha kell meg is esküszik rá?
- Megesküszöm rá és egy herceg soha nem szegi meg az ígéretét, még ha jelenleg egy fabatkát sem ér a hercegi cím. Itt foglak várni, ezért kérlek, indulj. Elfáradtam, jólesne már pihenni is. – hunyta le a szemét Kousuke. Nem hazudott, kimerült volt, és fogalma sem volt róla, hogy a testi kínok vagy ez a ma délutáni érzelmi hullámvasút készítette-e ki jobban. A legvalószínűbb, hogy mindkettő közrejátszott abban, hogy pocsékul érezte magát, másra sem vágyott, mint a házacskájának békés magányára és egy kis időre, hogy feldolgozza a nem várt fordulatokat, a kimondott és meghallgatott szavakat, a felidézett emlékeket. Olyan régen nem beszélt még ennyit sem közvetlenül Róla, meg volt róla győződve, hogy nem lenne képes bárkinek is szóba hozni, most pedig annyira egyszerűen jött az ajkára azok az Őt érintő mondatok, és a fájdalom is elmaradt, ami az arcának, alakjának felidézést szokta követni. Talán egyszer, ha felnő ez az emberpalánta, mindent elmondhat, kiöntheti a lelkét és nemcsak a kapcsolatuk gyötrelmes részére lesz képes emlékezni, hanem a gyönyörű, együtt töltött évek emlékét is előcsalogathatja. Talán nemcsak az élettelen szemei fogják kísérteni álmaiban, hanem a vidám nevetését is újra hallhatja. Talán…......
Akirába belehasított a bűntudat, nem vette észre, mennyire kiszívta az elf erejét a délután, ugyanakkor örült neki, hogy ezt meg meri mutatni előtte, tehát valamennyire bízik benne, tényleg komolyan visszavárja, tényleg nem akarja egyelőre elzavarni maga mellől. Szökdécselni tudott volna a boldogságtól, de ehelyett csak felállt, és udvariasan meghajtotta a felső testét.
- Elnézést kérem, amiért ilyen sokáig feltartottam, hálás vagyok mindenért, különösképpen azért, hogy gondosan megőrizte a könyvemet – nézett rá a kezében szorongatott, viharvert példányra. – Sajnos azt még nem volt módomban megkérdezni, hogy tetszett magának a könyv, de jövő héten mindenképpen sort kerítek rá. Vigyázzon magára!
- Te is vigyázz magadra Akira – kun!
- Viszontlátásra Kousuke – san!
- Igen – nézett föl ismét az elf – viszontlátásra! Ó és Akira – kun – szólt az indulni készülő fiú után, aki csak kérdő tekintettel pillantott vissza rá – Nyugodtan szökdécselhetsz hazafelé, senki sem lát, és én sem foglak beárulni.
- Kousuke – san! Én…. Én…. – hebegett a fiú – Én……
- Menj! – nevette el magát az elf – majd nem nézek oda – fordult el a végtelen horizont felé, a lemenő nap fénye vörösre festette egyébként ezüstösen ragyogó haját, ami roppantul tetszett Akirának. Úgy érezte, hogy ebben az arany tűzben mindkettejük fagyos magánya szép lassan felolvad.
- Köszönöm – sóhajtotta és valóban szökdécselve indult hazafelé Kousuke alig hallható kuncogásával kísérve.