Félelmek

9 évvel később

És már megint ugyanaz. Most épp egy fiatal asszonyka a három éves forma fiával, aki a látványára még a száját is elfelejtette becsukni és ő még a jobbik eset volt, hiszen az ilyenforma gyermekek általában inkább megijednek tőle, aminek hangos visítással adnak hangot, még az idősebbek csak rosszalló pillantással méregetik. Kezdetben próbálta ugyan barátságos mosollyal elhárítani a dolgot, de néhány év alatt belefáradt, így most is csak egy rezignált sóhajjal vette tudomásul a dolgot. Pedig igaz, hogy a hosszú, ezüst hajával, jégcsapkék szemével igencsak kitűnt a tömegből, azonban ezt igyekezett visszafogott öltözködéssel kompenzálni, most is egy hosszabb kabátot, garbót és egy teljesen egyszerű farmert viselt a rosszabb időre való tekintettel. Bele sem mert gondolni, minek nézhetnék a járókelők, ha azt a „kicsit” merészebb ruhát öltené magára, amit otthon, a palotában szokott hordani. Ránézett az órájára, ami a tavaly karácsonyi ajándékának a részét képezte és mint mindig igyekezett nem azon töprengeni, mennyi munkát kellett vállalnia az ajándékozónak, hogy őt meglepje ezzel a szinte ékszerszámba menő időmérővel. Már csak öt perc – sóhajtott fel magában miközben faarccal végighallgatta a mellette elbaktató idős nénik monológját holmi iskolakerülő, tini pernahajderekről, és már nagyon is megértette Hikari - chan problémáját az emberi alakjával valamint azzal kapcsolatban, hogy száz éve nem nőtt egy centit sem. De persze ez megint a saját számlájára róható fel, négyre beszélték meg a találkozót, erre mit művelt? Na mit? Ideállított háromra, holott miatta nem fogják a hőn áhított találkapartnerét hamarabb kiengedni az iskolából, csak magát tette ki a megjegyzéseknek, fura tekinteteknek és a gyereksírásnak. Több száz éves, erre úgy viselkedik, mint akinek nincs ki a négy kereke. Bár végül is ezen nem kell meglepődni, hiszen szerelmes, és mint azzal mindenki tisztában van, a szerelmes lények a világ legőrültebb teremtményei, akik ráadásul önként és dalolva csinálnak saját magukból idiótát. Sokszor töprengett rajta, hogy vajon régen is képes volt-e nevetség tárgyává tenni becses személyét Miatta. Megrémült, hogy nem emlékezett ilyen apró, mégis fontos részletekre a múltból, annak ellenére sem, hogy elengedni még mindig nem tudta. Ez az egész ennek a zöldfülű embernek a hibája, aki minden mást kitörölt a fejéből. Viszont azt is szilárdan eltökélte, hogy ez a lángolás soha nem derülhet ki. Annyiszor átrágta már magát ezen a kérdésen attól a pillanattól kezdve, hogy először döbbent rá az érzéseire, és mindannyiszor arra a következtetésre jutott, hogy kettejük között a barátságnál mélyebb viszony lehetetlen lenne, nem működne. Először is ott van a fajtabeli különbség, a várható élettartamuk közti különbség, és ott van Ő is, akinek halála után megfogadta, hogy soha többé nem fog senkit ilyen minőségben a szívébe fogadni. Bár azt is érezte, hogy nem lesz ez a nagyon hősies lemondás olyan egyszerű, mint ahogy most képzeli. Tudta, hogy meg kell tennie és egy nagy mosollyal átadni a hőn szeretett lényt az ő igazi hercegének vagy hercegnőjének, de most még a gondolatra is elöntötte a vér és féltékenység az agyát. Méghogy más érintse olyan bizalmasan, vagy még bizalmasabban, mint most ő, hogy másra mosolyogjon úgy mint most rá, hogy más is meglássa, mi rejtőzik a lelke mélyén. És minden jel arra mutatott, hogy egyre közelebb van az idő, hogy mindez valósággá váljon. Az a fiú......

Önkínzó elmejátékaiból a csengő éles berregése rántotta ki. Végre itt az idő, olyan lassan telt el, pedig tegnap is találkoztak, nem múlt el huszonnégy óra sem az elválásuk óta. Akirát hamar észrevette a hazafelé siető diákok tömegében, annyira ki volt rá hegyezve minden idegszála, hogy inkább már az volt a csoda, ha nem ő lett volna az első, akin megállapodik a tekintete. És most is ezzel a fiúval jött, elmélyülten cseverésztek valamiről, aminek hangos kacagás lett a vége. Akira három éve találkozott először Izaya – kunnal az iskolai tanévnyitón és szó mi szó tényleg volt valami sorsszerűség abban, hogyan akadt össze látszólag két ennyire ellentétes figura. Izaya – kun az a tipikus lázadó volt, akitől a legtöbb jóízlésű szülő óvná a gyermekét, bár akkor még a nyakán díszelgő tetoválásnak híre – hamva sem volt, csak egy orrkarika és egy pár fülbevaló ékesítette a testét. Nem sokkal korábban alakította a bandáját, tehetséges zenészekkel vette körül magát, de a szövegírásban egyikük sem jeleskedett, szükségük lett volna egy olyan valakire, aki ért hozzá, de az fel sem merült benne, hogy a látszólag szürke kisegérben, a dráma szakköre jelentkező Akira Cortelliben találja meg az emberét, abban a fiúban, akit az évnyitón lelketlenül megalázott és kicsúfolt az új osztálya előtt, mikor a bemutatkozásra került sor. Két nappal később, mikor aztán ellopta Akira füzetét kitolás céljából, a precízen vezetett kis iskolai füzet végében felfedezett egy gyöngybetűkkel írt, gyötrelmesen gyönyörű verset magányról, és az azt eltüntető szerelemről. Aznap délutánra megszületett a hozzá tartozó zenei alap is, néhány hét múlva pedig Akira a helyi rádióból hallhatta vissza a megzenésített versét, ami persze nem érte meglepetésként, hiszen előtte végighallgathatott egy bocsánatkérést és egy vallomást arról, hogy az a vers dalformátumban való újjászületésért könyörgött. Hamarosan azon vette észre magát, hogy az egyre sikeresebb banda szövegírójaként tevékenykedik abban a kevéske szabadidejében, amit az iskola, a dráma szakkör, a családja és Kousuke hagyott neki. Egy idő után persze Kousukét, mint a legjobb barátját be is mutatta a bandának, és Izaya – kunon kívül mindenkivel össze is barátkozott Azzal a fiúval azonban nem tudott, pont azért, mert látta a szemében, hogy lassan átlát Akira páncélján, hogy lassan neki is megnyílik annyira a fiú, hogy észrevegye, milyen különleges csodája is a világnak. És látta a szemében, hogy apró lépésekben az eminens jófiú meghódítja a vad lázadó szívét, hogy megmutatja neki sokszor éppen a dalszövegein keresztül a világ jobbik oldalát, azt, hogy nem feltétlen kell minden ellen élete végig tartó háborút indítania. Kousuke tudta, hogy Izaya – kun is szereti Akirát, szerelmes belé, és őt nem tartják vissza azok a korlátok, amik saját magát eltántorítják. Egyetlen oka volt, hogy Izaya – kun még nem lépett a tettek mezejére, az, hogy előtte még mindig ott magasodott egy egyre vékonyodó fal, amit Kou már régen lebontott, a mindenáron megfelelni vágyás fala.. Azonban, ha ez az akadály is elhárul, semmi nem fogja Izaya – kunt visszatartani attól, hogy elvegye tőle Akirát örökre és ez a nap megállíthatatlanul közeledett, ő maga pedig minden elhatározása ellenére egyre kétségbeesettebb volt. Mintha visszament volna az időben, kedvese halála után élt utoljára ilyen szabados életvitelt, keserűségében ágyba vitt mindenkit, aki csak egy kis hajlandóságot mutatott, nem számított, hogy ember vagy démon, férfi vagy nő. Soha nem nézte meg alkalmi partnerei arcát igazán, nagyon keveset jegyzett meg, nem volt lényeg, csak egy kis figyelemelterelés volt maga az aktus, addig sem jártak a fejében ezek a kellemtelen és abszolút nem kívánatos gondolatok, meg az a szinte kibírhatatlan féltékenység, amik most is elöntötték a kuncogó párost figyelve. Már épp minden méltóságát félretéve kiáltani akart Akirának, amivel persze még jobban magára vonta volna az iskolából kifelé özönlő fiatalság cseppet sem kívánatos figyelmét, mikor a fiúnak feltűnt a jelenléte és azonnal kapott egy lusta és fájdalmasan édes mosolyt ajándékba, ami csak az övé volt még, senki másé és mintha a lépteit is meggyorsította volna, csak hogy minél hamarabb odaérhessen hozzá. Őrjítően hosszú másodpercek kellettek még közvetlenül előtte megállt és egy finom fejhajtással üdvözölte.

- Kousuke – san. Remélem nem kellett sokat várni rám.

- Dehogy csak most érkeztem. - hazudta szemrebbenés nélkül – Milyen napotok volt?

- Hosszú és dögunalmas – felelte Izaya – kun Akira helyett tetetett panasszal – Ezek helyett a ku.... tök – bocsánat - felesleges órák helyett el kellett volna tiplizni és a holnapi koncertre gyakorolni. Ha minden igaz egy fejes is ott lesz, hogy meghallgasson minket, dobtam is egy hátast, mikor Su – kun elújságolta. Talán most végre befuthatunk és akkor tutira eltűnök ebből az okostojásképzőből.

- Ne beszélj így Izaya – kun – jött azonnal a fedés Akira felől. - És ne nézd hülyének az embereket, ma is milyen boldog voltál attól a dicsérettől, amit a senseitől a kaptál a szép fogalmazásodra. Lassan nem is lesz rám szükségetek, hiszen te is meg tudod írni a szövegeiteket.

Kounak átfutott a fején, hogy ennél jobb ötlete még senkinek sem volt, de Izaya azonnal lehűtötte a lelkesedését.

- Baromság, akkor sem engednénk, hogy lelépj, ha te magad akarnál, te vagy a mi szerencse talizmánunk. Inkább azt súgd meg nekem szépségem, mikor lesz kész végre a legújabb számunk - és Kou legnagyobb bosszúságára Izaya keze Akira derekára vándorolt, olyan természetességgel mintha már a kedvese lenne. Az elf majd felrobbant, de igyekezett derűs kifejezést az arcára erőltetni, amit bár nem látott, de véleménye szerint a szerelmesek felé megértést tanúsító barát helyett inkább úgy festett, mint akit több hetes szorulás kínoz.

- Izaya – kun tegnap kaptam csak meg az alapot és az elképzeléseteket a szövegről, szóval hétvégénél előbb nem hiszem, hogy megkaprinthatod, arról pedig ne is álmodj, hogy a holnapi koncerten előadhatjátok. És most kérlek vedd le rólam a kezed, Kousuke – sannal dolgunk van.- piszkálta le magáról Izaya kezét Kou mérhetetlen megelégedésére.

- Okké, nem piszkállak vele, nem gáz, ha még holnap nem hallhatják a rajongók.. De ugye a felemelő jelenlétedre számíthatunk?

- Persze, tudod, hogy ki nem hagynám. De segíts meggyőzni Kousuke – sant is, szeretném, ha eljönne velem.

Ez volt az a pont, ahol úgy Kou úgy érezte muszáj beleszólnia a beszélgetésbe.

- Tudod, hogy elmegyek veled, csak kéretem kicsit magam, egészen megszoktam már a tömeget és hát annyi fura szerzet megfordul ott, hogy szinte fel sem tűnök. Bár ha néhány évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy egy rock banda koncertjén fogok rendszeresen részt venni méghozzá a te kedvedért, kinevetem.

- Ezzel én is így vagyok, mármint azzal a részével, hogy én fogom ilyen eseményre csábítgatni - nevetett csengőn a fiatal fiú. - Kilenc évvel ezelőtt, ha megkérdez, hogy látom magam tiniként, valószínűleg azt felelem, hogy egy unalmas ruhatárú, szemüveges, könyvtárban gubbasztó srácként, akit Izaya – kun halálra szívat.

- Yapp, bár kisül a pislogóm a szégyentől, asszem ha nem tulajdonítom el a füzetet halálra baszogattalak volna. A ruhatáradról szólva a mostani bejövős nekem, a szemüveged, amit olvasáshoz és tanuláshoz használsz pedig kifejezetten imádnivaló. Na most, hogy ezt így letárgyaltuk húzok, megígértem a srácoknak, hogy olyan hamar a próbateremben leszek, ahogy lehet. Este, ha végeztünk felhívlak és dumálunk. Holnap nem jövök suliba, egész nap húzzuk az igát, hogy az este kibaszott jól sikerüljön. - tájékoztatta Izaya rajongva szeretett barátját és a kevésbé rajongva szeretett Kousukét a következő napi terveiről.

- Először is nem igazán repesek az örömtől, de talán szemet hunyhatok fölötte, viszont cserébe azt kérem, hogy a tanulást akkor se hanyagold el, ha már híresség leszel és nem tudok rád figyelni ezen a téren, mert nem láthatod előre hova sodor az élet, rendben? Másodszor mi lenne, ha az este nagyon jól sikerülne és nem az általad említett módon?

- Persze, persze főnök, vágom, bocsesz. Egyébként nem mintha hagynám, hogy olyan messzire sodródj mellőlem, hogy ne tudj szekálni egyfolytában ezzel a sípszó tanulással. Ha rajtam múlik vénember korunkban is együtt fogunk lógni, te leszel életem hátralevő részében a lelkiismeret tücsköm és védőangyalom, aki nem hagyja, hogy elkanászodjam, szóval no para. És most tényleg tűntem, majd látjuk egymást gyönyörűm – nyomott egy puszit Izaya – kun Akira arcára, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy fontos barátot csak úgy csókolgatunk, amitől Kou arcára ismét kiült a leplezni kívánt bosszúság, az meg aztán még jobban ingerelte, hogy Akira nem tesz ellene semmit. Aztán intett egyet az elfnek is. - Cső Kou! - és elrobogott. Itt Kousuke már nem is akarta eltüntetni az arcáról az érzéseit.

- Szerinted – fordult Akira felé - nagy megerőltetés lenne neki kicsit tisztelettudóbban beszélni velem?

- Kérem ne haragudjon rá! – kuncogott fel ismét Akira, aki soha nem vallotta volna be a két fiúnak, mennyire szórakoztatja a viszonyuk, az, hogy talán maguk sem vették észre, hogy mélyen, nagyon mélyen szimpatikusak egymásnak, de valami meggátolja őket abban, hogy ezt kimutassák egymás felé, így a piszkálódás útján éreztetik ezt. Azt azonban nem is sejtette, hogy ez a gát ő maga. - Egyrészt ő már csak ilyen, még a tanárokkal szemben sem mutat semmi tiszteletet, másrészt neki fogalma sincs róla igazából ki maga, Kousuke – san. Kénytelen voltam neki azt mondani, hogy maga ember, azzal mégsem állhattam elé, hogy Ön egy fehérelf herceg, akármennyire kedvelem és megbízok benne.

- Kétlem, hogy ez különösebben meghatná. - fintorodott el az elf, amit Akira mérhetetlenül édesnek talált és újabb apró nevetésre ösztönözte. Szerette ezt a férfit, csak őt látta, csak róla álmodott nagyon régen.

- Én is, bár..... Legalább odáig eljutottunk, hogy előttem már nem olyan mocskos a szája, mint volt, bár azt is tudom, hogyha nem hallom, akkor igenis kocsis módjára szórja a szitkokat, szóval ki tudja, hogy mi mindenre tudnám még rávenni szép szóval. - vigyorodott el huncutul a fiú, aztán ismét komoly üzemmódba váltott. - Nos indulhatunk mi is Kousuke – san? Édesapámnak tárgyalása van, ezért kihasználtam az alkalmat és készítettem magunknak egy kis finomságot, reggel direkt korábban keltem. Elvégre mégis csak ma van a találkozásunk évfordulója, illendően szerettem volna megünnepelni.

- Nem kellene ekkora feneket keríteni ennek a napnak minden éveben Kira – jelent meg egy apró kis mosolykezdemény Kou szája szélén és bár a hang feddőnek tűnt, Akirának esze ágában sem volt megsértődni a szavak hallatán, ismerte már annyira az ő démonát, hogy tudja, ezt maga az érintett sem gondolja komolyan, hisz mindig annyira boldog volt a tekintete, mint amennyire most is, azért mert nem felejtette el. - Ettől olyan érzésem van, mintha szerelmi viszony lenne köztünk, vagy házastársak lennék, akik megünneplik az évfordulójukat.

Akira arcán feltűnt egy nagyon halvány pírkezdemény, amit szerencsére takart az arcába logó haja. Hogy ő mennyire szerette volna, hogy ez valóra váljon, magában mindig azért imádkozott, hogy egyszer Kou vegye észre, hogy ne csak egy régi barátot, egy védelmeznivaló kisöcsit lásson benne. Próbált felé lépéseket tenni, flörtölni vele, szégyenszemre megvett mindenféle magazint legyen az nőknek vagy férfiaknak szóló, amiben akár egyetlen sor is szólt csábításról, de a gyakorlatban annyira tapasztalatlan volt szerelmi ügyekben, hogy keserűen kellett tudomásul vennie, hogy Kou nem értette esetlen próbálkozásait, mint ahogy ő sem értette Izaya – kun nyilvánvaló gesztusaiból, hogy milyen érzelmekkel viseltetik iránta. Lassan lemondott arról, hogy az elf herceg valaha is párja lehet, de valahogy az sem fordult meg a fejében, hogy esetleg ő maga más szeretőjeként élje az életét. Kou nem is sejthette, hogy egyáltalán nincs mitől tartania, hogy a féltékenysége és a féleleme eltakarja előle, mennyire magába bolondította imádatának tárgyát, hogy Akira számára létezik Kou és létezik a világ többi része és egyértelműen Kou a fontosabb.

- Nekem fontos ez a dátum. - mondta és a hangján egyáltalán nem érződött az reménytelen vágyakozása, ami a szívében élt. Végül is színésznek készült és szó mi szó, lassan már maga is elhitte, hogy alkalmas a pályára. Ha valamit el akart hitetni a közönségével, az zökkenőmentesen sikerült is neki, és bár Kou azon kevesek közé tartozott, akik előtt ritkán játszott, ez esetben kivételt tett. - Kérem ne sértsen meg azzal, hogy meg sem kóstolja a az új receptem, amit csak hosszas könyörgés után sikerült megkapnom a nagymamámtól. Állítólag ezt még a papa sem kapta meg, tekintve, hogy hiperszuper titkos, generációról generációra öröklődik és ki kell érdemelni.

- Jól van na, tisztában vagy vele, hogy számomra sem közömbös ez a nap, csak kissé zavarbaejtő. Menjünk, már nagyon kényelmetlen lehet ez az egyenruha és hát én is jobban szeretem a saját ruhatárad, akármennyire is nyomott hagyott rajta, hogy mennyire sok időt töltesz Izaya – kunnal és a gyanús kinézetű cimboráival. - mordult Kou és céltudatosan elindult az említett irányba, Akiráék háza felé. A fiú csak egy csöndes mosollyal figyelte, bizonyos dolgokat már könnyedén kiolvasott a másikból és pontosan értette, hogy ez egy ki nem mondott bók volt, ami mérhetetlenül boldoggá tette. Nem mintha olyan nagy igényű lett volna, apró örömök is elegek voltak a boldogságához, azonban az már szinte megrémítette, hogy ez a férfi néhány szóval is el tudja érni, hogy napokig a fellegek felett érezze magát, de azt is, hogy leszálljon a poklok mélyére. Egy picike sóhajjal követte szívének legkedvesebb hercegét.