Otthon

Csend és tisztaság fogadta őket a házban, amit Kou nem is csodált. A fiú apja rendszeretetét örökölte, egyikük sem bírta elviselni, ha valami nem volt a megszokott helyén. Ugyanakkor Akira édesanyja örökségeként tartotta számon a gyűjtögető mániáját, ahogy ő nevezte magában ama kényszeres szokását, hogy minden apróságot megőriz, hogy képes még egy apró cetlit is eltenni pusztán azon megfontolásból, hogy számára kedves emlékek kapcsolódnak hozzá. Nevetett is eleget magán és a szerinte elrontott személyiségén, hisz így élete jelentős részében csak rendet tartott maga körül. Néha megjegyezte, mennyivel egyszerűbb dolga lenne, ha nem lenne rendszerető, mert akkor nem érzene kényszert arra, hogy állandóan rendbe tegye az évek során tekintélyes méretűre duzzadt „gyűjteményét”, vagy ha nem akarna minden fontos pillanatról valami kézzel fogható emléket, mert akkor könnyű lenne rendet tartania a holmija között, Kou viszont – bár ennek sem adott hangot soha – ezt is imádta benne. Miután megérkeztek, Akira némi türelmet kért az elftől, és azt javasolta, hogy helyezze magát kényelembe, még ő is átöltözik otthoni viseletbe, amit Kou örömmel teljesített. Szeretett ide jönni, hiszen maga az aprócska ház, amin apa és fia osztozott, barátságos volt, vendégcsalogató -és marasztaló. A nappaliként funkcionáló helyiség, ami elválasztotta egymástól az étkezőt és a hálószobákat kellemes, világos árnyalatokban úszott, a pasztell színek tágították a teret, nagyobbnak mutatva a szobát valódi méreténél. A konyhával egybekötött étkező és Akira hálója is hasonló színekben pompázott, azonban az édesapa magán birodalmát még nem volt lehetősége szemügyre venni, így fogalma sem volt róla, hogy vajon az is ilyen képet mutat-e, vagy teljesen elüt a ház többi részétől, bár ha őszinte akart lenni, nem is volt rá túlzottan kíváncsi. Mindig kínosan érezte magát Fabio jelenlétében, akinek szintén egy közeli barátként lett bemutatva, azóta meg pláne, mióta ráébredt micsoda bűnös érzéseket táplál a fia irányába, sőt hogy ez nem csupán plátói szerelem, van benne elemi vágy is bőven. Magyarul örült, hogy az egyébként szimpatikus férfi, akin látszott mennyire szereti a fiát, nem látott bele a gondolataiba, amikben már számtalanszor szeretkezett Akirával. A család többi tagja is megnyerő volt számára, már akiket volt szerencséje megismerni, látszott, hogy fontos nekik Akira, és meglepődött mennyire kijött Gilberttel a fiú, hiszen elsőre látásra nem sok közös tulajdonságot fedezett fel Akirában és a szőke férfiben. Később mégis kénytelen volt beismerni, hogy rengeteg mindenben hasonlított szíve választottja nagybátyjára is, és ez főleg a zenei ízlésükre vonatkozott.

Hamarosan megjelent a gondolatait kitöltő fiú személyesen, immár saját ruháiban, hosszú haját kiengedve. Mikor növeszteni kezdte csipkelődött is vele Kou eleget, hogy megirigyelte tőle a szellőben lágyan ringatózó tincseket, amire Aki rendszerint huncutul mosolyogva annyit felelt, hogy szó sincs róla, egyszerűen így érzi teljesnek a rockimidzsét. Sajnos az iskolában össze kellett kötnie, a tanárai így is csak a példás magaviselete és kiváló tanulmányi eredménye miatt nem szólták meg érte, de miután kilépett a lakásból azonnal szabadon engedte fürtjeit. A fodros, rövid ujjú felső szépen követte felső teste ívét, még halásznadrág a csípője domborulatát emelte ki. Kou abban a pillanatban legalább annyira imádta ezt a bűnre csábító öltözéket, mint amennyire utálta. És önző módon örült, hogy a fiú előtte meg meri mutatni azt az énjét, amit a világ előtt azért még nagyrészt titkol, hogy előtte már meg sem próbálja megjátszani magát, mert tudja, hogy a kettejük bizalmon alapuló kapcsolatába belefér ez is. Hogy őt nem érdekli, hogy az emberek többségének mit szólna, hiszen a fiú így gyönyörű, ahogy van, valahogy illik hozzá ez az egész, hogy úgy tud egyébként mások által lányosnak nevezett, általában valamiféle fodorral díszített holmikat hordani, hogy mégsem tűnik benne nőnek, és ha nem is így lenne, őt akkor se érdekelné. Azért meg külön odavolt, ha a fiú egy – egy koncert előtt egy leheletnyi sötét szemfestékkel és szemceruzával kiemelte azokat a mélykék szemeket, amik mintha még jobban ragyogtak volna ettől.

- Készen is vagy? - tápászkodott fel Kousuke a hangulatos kályha mellett fekvő – véleménye szerint már túlságosan is – kényelmes kanapéról

- Siettem, ahogy tudtam, hogy ne kelljen sokáig várnia rám. Remélem elég éhes, mert sok ételt készítettem, talán el is túloztam némileg, de szeretnék vinni egy kis kóstolót Lucius bácsiékhoz Ők egyébként is szeretik a tenger gyümölcseit, az pedig bőven van ebben az ételben.

- Lelkiismeretfurdalásom van miatta, hiszen sok munkádba kerülhetett ezt a tenger gyümölcseivel gazdagított spagettit elkészíteni, hát még a hozzávalókat beszerezni, és a tanulás rovására ment, holott tudom milyen fontos neked, hogy bekerülj arra az egyetem izére.- vetette fel Kousuke, miközben elvette a tányérokat és evőeszközöket Akirától és elkezdett teríteni, amíg a fiú az ételt melegítette.

- Nem kell aggódnia, folyamatosan készülök a felvételikre és a vizsgákra, elég nagy bajban lennék, ha csak néhány héttel a felvételi előtt kapnék észbe, így csak ismételnem kell. - pillantott rá Akira tűzhely mellől.

- Szinte hihetetlen milyen rengeteget tanultam ám én is a társadalmatokról, mióta mi ilyen jóban vagyunk, nem igazán tudtam volna pár éve még értelmezni ezeket a felvételi vizsgákat, egyetemet, az egész fura, bonyolult rendszert, amiben éltek. Amikor még én is „ember” voltam, jóval egyszerűbb volt minden, habár már akkor is képesek voltak a halandók picit túlkomplikálni az életüket. Nevess ki, de egyszerűen el vagyok bűvölve attól, hogy szépen lassan sikerült kiigazodnom ezen a rendszertelen rendszeren. Hikari – channak kimeríthetetlen információ forrás lettem. Eddig sem töltöttünk kevés időt együtt, de most már szinte levegőt sem hagy venni.

- Olyan sokat emlegette már Hikari – sant, egyszer szeretném megismerni. Nagyon közel áll Önhöz, Kousuke – san. Kicsit féltékeny is vagyok rá, hogy ennyire belsőséges viszonyt ápolnak. - bámult bele a tálba a fiú. Minden szavát komolyan gondolta, habár igyekezett úgy tálalni, mintha csak ugratni akarná az elfet. Tényleg rengeteget hallott már erről a lányról és mindig annyi melegséggel volt tele Kousuke hangja, mikor őt emlegette, hogy képtelen volt nem egy kis haraggal gondolni az ismeretlen hölgyre. Rettegett tőle, hogy egyszer kiderül, több fűzi össze őket barátságnál, hogy valahogy ez a testvéries szeretet szerelemmé ért bennük. Hogy egyszer csak elé áll az ő hercege és közli, hogy mostantól boldogan élnek Hikari – channal még meg nem halnak. Abszurd álmai voltak ezzel kapcsolatban, például egyik éjszaka arra riadt fel, hogy álmában Kousuke megkérte legyen a tanújuk az esküvőn, holott fogalma sem volt róla, hogyan zajlik egy ilyen holtomiglan – holtodiglan fogadalomtétel a démonok világában.

- Szerintem nem olyan jó ötlet ez – térítette magához Kou hangja. - Hidd el, ha a kisujjad nyújtod neki, derékig elnyel, kinézem belőle, hogy elrabol és életed végig a világotokról szóló történetek mesélésére kényszerít. Így szeretnéd leélni hátralevő éveidet Kira? Bőven elég, hogy engem zaklat állandóan és a velünk megesett események részleteiről faggat.

- Ilyen szörnyű nőszemély? - kacagott fel a fiú – Biztos nehéz lehet a párjának lenni. - megpróbálta a lehető legközömbösebben felvetni ezt a mondatot, de közben majd kiugrott a szíve a helyéről. Most talán sikerül kiszednie Kousukéból valamit, ami megnyugtatná vagy összetörné, de legalább ezt a rettentő bizonytalanságból eredő félelemet megszüntetné. Bőven maradna még így is a szívében elég fájdalom, ami abból fakad, hogy a szeretett lény számításba sem veszi szeretőjeként Hikari – chantól függetlenül sem.

- Fogalmam sincs – gondolkodott el Kousuke – Barátként fantasztikus nőszemély, még akkor is, ha néha az őrületbe kerget, de hogy milyen egy párkapcsolatban, arról nem igazán gondolkodtam még. Tulajdonképpen egyetlen párját sem ismerem, azt hiszem még nem volt az életében olyan férfi, akit szívesen bemutatott volna nekem, ha volt egyáltalán férfi az életében. Bár furcsának tűnhet, de még nekem sem beszél ilyenekről. Úgy vélem, neki a démonok nem megfelelőek, szenvedélyre, igazi érzelmekre van szüksége, hiszen ő maga is tele van velük, de tudod nekünk emberekkel szerelmi viszonyba keveredni nem túl kifizetődő. Sokkal többet veszíthetünk, mint amennyit nyerhetünk. Végignézte mit kínlódtam végig annak idején, azonban az érzelmeknek nem lehet parancsolni.

- Már akkoriban is barátok voltak?

- Igen, ha ő nincs mellettem, azt hiszem feladtam volna az egészet. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy még élek, pont ezért rettegek és szeretném megóvni a fájdalomtól. Néha azt kívánom, bár embernek született volna, hogy megkaphassa azt az életet, amit megérdemel.

- Nem gondoltak még arra, hogy esetleg megpróbálják együtt? Szóval – pirult el a fiú, amit Kousuke a zavarnak könyvelt el – , Ön is képes ilyen lángoló érzelmekre, bár nem sokat mesélt arról az emberről, aki megkaparintotta a szívét és hát neki is erre lenne szüksége, és …. és …... és...... hát mindketten démonok....... és....... és........... és... Hát ….. izé... - belesült, egyszerűen nem bírta kimondani, hogy illenek egymáshoz, beleszakadt a szíve ismét a gondolatba, tudta, ha egyedül lenne, akkor talán egy kicsit pityeregne is, akármilyen férfiatlan is eme tevékenység, ezért még az eddigieknél is jobban kerülte Kou tekintetét. Talán emiatt nem vette észre az elf arcán átsuhanó szomorúságot és vágyakozó pillantást, amit rávetett. Borzasztó csalódás volt, hogy gyakorlatilag a fiú azt javasolja, tegye Hikari – chant a szeretőjévé. Ugyan az feltűnt neki, hogy Aki nem néz a szemébe, de ezt a viselkedést betudta kamaszos zavartságnak. Tévedések végjátéka, később, mikor minden tisztázódott így nevezte el ezt az időszakot, az utána következőre pedig hatványozottan is igaz volt, olyan szinten beszéltek el egymás mellett, ami már a művészet határait súrolta, ami pedig ennél is gyászosabb volt, hogy igazi tehetséggel bizonyítottak be olyan dolgokat maguknak a másikkal kapcsolatban, amiknek köze nem volt a valósághoz.

- Nem hinném, hogy ő és én valaha is....... együtt legyünk romantikus értelemben. Tudod, azt gyanítom, az olyan lenne, mintha a vér szerinti testvéremmel csinálnám, és hát....... romlott a mi világunk, de azért a vérfertőzés még nekünk is ............... tabu.

- Óh, persze, persze. Ugyan nekem keveset beszél és panaszkodik róla, azért tisztában vagyok vele, hogy voltak nehéz időszakai az életének, de azt hiszem, maga nagyon szerencsés Kousuke – san. Az igazi testvéreihez és családjához nem fűzi érzelmi kötelék, ahogy őket sem magához, de azért mégiscsak kapott családot. Itt van magának Hikari – san, akivel nagyon különleges köteléket alakítottak ki és itt vagyok én is, akármikor, akármilyen helyzetben számíthat rám, remélem ezt mondanom sem kell.

- Igen és ezért nem győzök elég hálás lenni. - felelte az elf elérzékenyült hangon, amitől maga Akira is szinte könnyekig hatódott.

- Együnk, az étel kész, én farkaséhes vagyok, és ugye bízhatok benne, hogy maga sem tömte meg a hasát a találkánk előtt, tekintve, hogy tegnap nyomatékosan figyelmeztettem arra, hogy ezt nem teheti? - váltott témát hirtelen Akira és elfordult a tűzhelytől. A lábast tartó kezén egy konyhai kesztyű volt, láthatóan néhány mérettel nagyobb, mint amire szüksége lenne, ebből Kou erősen gyanította, hogy az édesapja a színes minikuglófokkal díszített kesztyű igazi tulajdonosa. Az isteni illatokat árasztó ételt tartalmazó tálat az asztalra helyezte, a kesztyűt a helyére, majd szépen megvacsoráztak. Keveset beszéltek, emésztgették az elhangzott és bennrekedt szavakat, az érzéseiket, az egész katyvaszt, ami kialakult bennük és körülöttük. Kou magában megállapította, milyen remek lenne minden nap ebben a csöndes békében együtt élni ezzel a fiúval, vele ébredni, a fárasztó és fájdalmas klántalálkák után hozzá jönni haza gyógyulni, nem a magányos kis erdei kúriájába, vele szeretkezni az arctalan idegenekkel folytatott szimpla aktus helyett, őt tartani párjának. Olyan régen volt, hogy utoljára arra vágyott, hogy valakit a párjának nevezhessen a szó legnemesebb értelmében, akivel együtt, egymást támogatva, egy irányba menve, vállt vállnak vetve küzdenének meg az élet viharaival. Aki mellett megszűnne az én és te, és lenne helyette mi, amit csak ez a fiú adhat meg neki senki más, mégis a gyávasága és kétségei miatt hagyott elmúlni egy újabb napot anélkül, hogy ezt megvallotta volna neki, egy újabb éjszakát, amit egy ismeretlennel töltött helyette.