Beszélgetések I

 

- Kou – chan, milyen kellemes meglepetés. Ezer éve nem jártál a kuckómban. Gyere, gyere beljebb! - mosolygott szélesen Hii – chan kedves vendégére az ajtóban. Bent egy kis szoba közepén lévő kandallóban vígan táncoltak a lángok, meleg fényt árasztva, ami most az ajtó előtti utat és azt szegélyező bájos kertet is narancsfénybe vonta. A lány ráfogott az elf karjára, és beljebb tessékelte, majd elvette tőle a kabátját, hogy a fogasra akassza, miközben Kou lerogyott az egyik kényelmes fotelba, ahonnan szétnézett, és megállapította, hogy itt semmi sem változott az elmúlt hét óta, amit Hikari némi költői túlzással ezer évnek titulált. A házacskáról üvöltött, hogy női kéz rendezte be, finom volt, színes, merész és huncut, pont mint a gazdája, megvidámította még az ő elnehezedett szívét is. Néha azt képzelte, hogy ide a bánat nem teheti be a lábát, vagy ha mégis megpróbálná Hii-chan páros lábbal rugdosná vissza oda, ahonnan jött. Szeretett itt lenni, jobban otthonának érezte, mint a saját lakhelyét, most pedig főleg szüksége volt erre az enyhet adó helyre, de még jobban a barátjára. Megérkezett Hikari is, tálcán teát és némi süteményt egyensúlyozott, ő maga is édes szájú volt, valamint azzal is tisztában volt, hogy a herceg sem veti meg a finom falatokat. Miközben tálalt Kou szemügyre vehette. Aranyhaja egy bájos kis copfban hullott a vállára, barna szeme vidáman csillogott, arcán mindig ott ült egy kis pír, ahogy a szája sarkában egy kis mosoly,  a szoknyája pedig szinte éteri kecsességgel lengte körbe alakját, a fodrok Hikari lépéseinek ritmusára lengtek ide - oda. Aki nem ismerte, csak látta, azt hihette, hogy egy bohó fiatal lányka, akinek semmi gondja az életben és másért sem jött világra, minthogy napról napra örüljön a szép dolgoknak, ő maga viszont pontosan tudta, hogy az édes külső veszedelmes belsőt takar. Nagy ereje volt, hiába volt lenézett a faja, ha egy kicsit ambiciózusabb már a népe vezetőjévé válhatott volna. Ezenkívül nem látott senkit mesteribben bánni az íjjal, mint ezt a leányt, ha valakit vagy valamit célba vett, nem menekülhetett előle. Használni ezt a képességét sem szerette, de ha valaki sarokba szorította, az életét vagy a szerettei életét fenyegette, annak nem kegyelmezett. Közben a kisasszony megérkezett, majd miután megszabadult terhétől leült Kouval szemben és ráragyogott.

- Mesélj, mi járatban vagy ilyen kései órán errefelé, ahol a madár se jár. Nem úgy volt, hogy ma azon a koncerten veszel részt a kis barátod társaságában, amit az a kölyök ad? Most komolyan Kou -chan, szinte el sem hiszem, hogy miket művelsz az utóbbi időben, mintha nem is te lennél, alig ismerek rád. Magamról előbb feltételeznék ilyesmit. - mosolyodott el a hölgy huncutul, mialatt felemelte a teáscsészéjét.

- Hii-chan – morrant fenyegetően Kou, de Hikari ezen is csak kuncogott, aminek hatására Kou is megenyhült és megeresztett egy vérszegény mosolyt, - Nem te vagy az egyetlen, akinek a szájából elhangzott ez a mondat. - A hölgy viszonozta a mosolyt, aztán egy picit megkomolyodott.

- Tudod, Kou – chan megváltoztál az elmúlt évek alatt és bár még mindig tartok ettől a fiútól bizonyos okok miatt, jó látni, hogy időnként ismét képes vagy az örömre. Szóval, szerintem legfőbb ideje lenne megismerkednem vele.

- Azt hiszem ez az érzés kölcsönös, tegnapelőtt Kira is mondott valami hasonlót, azonban a ma történtek fényében vajmi kevés esélyét látom nemhogy a megismerkedéseteknek, de még annak is, hogy én meg ő túl sok szót váltsunk a közeli és távoli jövőben.

- Oké, Kou – chan, először is, elég régóta vagyunk barátok ahhoz, hogy kijelenthessem, ismerlek, mint a tenyeremet, de amikor elkezdesz magadnak morogni, azt még én sem értem, tehát mielőtt megismétled az utolsó félmondatod, világosíts fel az előzményekről, hogy én is érdemben hozzászólhassak

- Ha már így felhoztad azt a kölyköt.... Nem egészen egy órája annyira gyűlöltem, hogyha lehetőségem lett volna rá, kioltom az életét 1500 ember színe előtt. Ismered a hatalmat, amit birtoklok, az emberekéhez képest elég jelentős, ha igazán akarom, azelőtt halott lett volna, hogy lehetősége lett volna észrevenni, és senkinek fogalma sem lenne róla, hogy mi történt vele, még talán Kira sem sejtené. Az igazat megvallva még most sem tudom, mily felsőbb hatalom tartott vissza a vérengzéstől, talán csak annyi, hogy a kölyök halála Kira szívét darabokra zúzta volna. Azóta persze ez elmúlt, volt időm lehiggadni és gondolkodni.. Idefelé sok mindennel számot vetettem. Fájdalmas és megalázó volt a felismerés, hogy saját magam vagyok talán a leghibásabb abban, hogy idáig fajultak az események. - nevetett fel kényszeredetten az elf – Izaya – kun ma színt vallott, és eléggé rendhagyó módját választotta ennek. Nem sok olyan sztárpalántát ismertem meg rövid emberlétem során, aki a debütáló koncertjén jelenti be a közönségének, hogy szerelmes a mit sem sejtő dalszövegírójába, aki nem mellesleg egy srác.

Hikari szeme elkerekedett, néhány pillanatig kereste a szavakat.

- Na erre nem számítottam. - vette fel a beszélgetés fonalát, miután újra megtalálta a hangját. - Kou – chan én őszintén átérzem a fájdalmadat, de azt be kell látnod, ez eléggé hatásos lehetett. Ha nem a te oldaladon állnék, azt hiszem elkötelezett Akira – Izaya fanná váltam volna a vallás pillanatában.

- Nos, ahogy észrevettem, nem lennél egyedül – húzta el a száját Kou. - Szerény véleményem szerint ma este meg is alakult a fanklub, ahova beléphettél volna, hiszen a nagy többség majd elolvadt. Biztos vagyok benne, hogy embereken soha nem fogok eligazodni, a lányokon meg pláne nem, olyan visítozást rendeztek, hogy megspóroltak nekem egy hideg zuhanyt, azonnal magamhoz tértem, viszont szegény Kirának úgy láttam ez sem volt elég.

- Sokkot kapott? - érdeklődött kedvesen Hikari, miközben egy aranyszőke tincset, ami alattomos módon kiszökött a masnival összefogott lófarkából, elsöpört a szeme elől.

- Persze. Csak ő nem vette még észre Izaya - kun milyen érzelmekkel viseltetik iránta, rajta kívül mindenkinek feltűnt - az a kölyök velem ellentétben azért nem túlságosan rejtette véka alá - így aztán teljesen készületlenül érte a dolog. Mit ne mondjak, értékeltem volna, ha ez örök titok marad előtte, de persze ez a feltűnési viszketegségben szenvedő zenészcsemete képtelen volt lakatot tenni a szájára, szóval immár nyílt lapokkal játszik. Azt hiszem, hogy a mi bajos triónkban ő az egyetlen, aki emígyen tesz, ezt azért értékelem benne, mert lehet, hogy neveletlen és nagyszájú, de tisztességes és becsületes, nálam legalábbis tisztességesebb és becsületesebb.

- Szóval ő vallott, ami miatt tudtán kívül kockára tette az életét, Akira - kunt megkörnyékezte egy kellemes szívroham, te pedig, miután lecsihadtál és ezáltal letettél gyilkos szándékodról, idejöttél és közben arra jutottál, hogy te vagy a hunyó ebben a történetben, ami már lassan egy dimenzióközi szappanoperává növi ki magát, amit biztosan nem leplezett büszkeséggel figyelne kedves családod, hiszen ők annyira odáig vannak a szép érzelmekért. Képzelem, mit élhetett át az a szerencsétlen a színpadon, mikor rászakadt a valóság, vagy legalábbis annak a töredéke, és bele sem merek gondolni, mit élne át, ha teljesen tisztán látna.

- Hii- chan, az az igazság, hogy még én sem látok teljesen tisztán. Ismerem a saját érzéseim, ismerem Izaya – kun érzéseit Kira iránt, de arról fogalmam sincs Izaya – kun mit sejt vagy tud az én érzéseimről és hogy kié Kira szíve. Közel állok hozzá, ez vitathatatlan tény, sőt sejtem hogy többet is jelentek neki, mint egy barát, de ezt sohasem tisztáztuk, és itt váltam a te szavaiddal élve én a hunyóvá.

- Bevallom, még mindig nem igazán értem, hova akarsz kilyukadni Kou - chan – ráncolta meg a szemöldökét Hikari.

- Meg fogsz lepődni, de tulajdonképpen Shizukánál kell kezdenem a magyarázatot.

- Meg fogsz lepődni, de nem hogy nem lepődtem meg, pontosan sejtettem, hogy nála kell kezdened a magyarázatot. Mindig nála kezded. Beszéltél róla valaha Akira - kunnak?

- Nem igazán. Említettem neki, hogy volt valaki a múltamban, aki még most is hatással van rám, és tudja, ember volt, úgy vélem, azt is kitalálta abból a néhány megjegyzésből, hogy viszonyunk volt, de részletesen soha nem beszéltem neki életem ezen szakaszáról. Shizu halála után rettegtem, inkább vállaltam az önkéntes száműzetést, minthogy még egyszer vállalnom kelljen a veszteséget. Eltemettem a szép napok emlékét jó mélyre, aminek következtében az idők folyamán elfelejtettem, hogy sokkal több jóban volt mellette részem, mint rosszban. Mikor megismerkedtem Akira - kunnal még gyermek volt. Sokat emlegettem neked már akkoriban is őt, így nem nem árulok el újdonságot, mikor azt mondom, hogy okkal ugyan, de bizalmatlan volt, távolságtartó, mélyen megsebzett. Ő is ugyanúgy félt a veszteségtől, mint én, szóval, ha engem kérdezel, így utólag visszatekintve a megtett közös útra azt kell mondjam, kész csoda, hogy a kettőnk sorsa összeforrt. Aztán valahogy mégis egymás gyógyítói lettünk. Mostanában azon az állásponton vagyok, hogy soha semmi nem történik véletlenül, szóval - ennyi év távlatából már világos - a mi találkozásunk sem volt a végzet szeszélyes, céltalan játéka. Megjegyezted, hogy megváltoztam, de nem csak én, hanem ő is. Hogy magyarázzam el, hogy te is megértsd, amit mellette átéltem? Olyan nehéz szavakba önteni. Abba a fiúba, akit én megismertem Izaya - kun nem látott volna semmit egy szemüveges könyvmolyon kívül, mert nem engedett volna neki látni semmit. Kinyílt, vagy legalábbis elkezdett kinyílni, bár még nem érte el ragyogása csúcsát, ott van benne az a csodálatos ember, akivé válni fog, amiből én - minek is nevezted akkoriban? - ösztönösen megéreztem valamit kilenc évvel ezelőtt. Bocsánat, kicsit csapongok - ez sem jellemző rám túlzottan igaz? - de tényleg rettentő nehéz ezeket az érzéseket szavakba foglalni. Valahogy ezzel a fiúval semmi sem tűnik egyszerűnek.

- Ma este már többedjére mondtad ki Shizu nevét. Erre az elvesztése óta nem voltál képes.

- Itt van a kutya elásva Hii-chan. Ma este először tudok róla beszélni ilyen nyíltan, eddig még senkinek sem beszéltem róla, pedig előtted nincs titkom vele kapcsolatban. Sok okom volt rá, miért nem fogok Kirának az érzéseimről beszélni, de a legtöbb csak ócska kifogás volt, hogy elrejtse az egyetlen igazi okot, Shizut. Azt, hogy nem voltam még túl rajta, féltem, de már nem attól a veszteségtől, amit a szeretett társ hiánya okoz, hanem attól, hogyha elengedem, semmim sem marad az emberi énemből, amivel ő ajándékozott meg. Ő tartotta bennem életben, és ha elengedem, akkor azt is elvesztem. Érted már, miért nem lett volna jogos Izaya - kunt büntetni? Ő nem tehet az érzéseiről, pont úgy, ahogy senki más sem. Én puskáztam el a saját esélyemet, már ha lett volna egyáltalán azzal, hogy hitegettem magam, mert nem volt erőm és bátorságom mélyen magamba nézni. Eljátszottam a dráma királyt, aki nagy önzetlenül átadja a terepet másnak, holott csak a saját önzőségem elégítettem ki. Na erre viszont biztos büszke lenne az apám.

Hikari most hosszan hallgatott, a csendet csak a tűzben pattogó fa hangja törte meg. A démonlány sok mindenre gondolt, kicsit visszament a múltba, elidőzött Shizunál, maga elé idézte az alakját, az arcát és a mosolyát, amit hűségesen őrzött magában Kousuke helyett is. Aztán visszatalált a jelenbe, az elhangzottakon is eltöprengett. Noha ő személyesen nem ismerete Akirát, csak annak a kisfiúnak a képe élt benne, akit egyszer, nagyon régen, talán évszázadokkal ezelőtt meglesett, Kou beszámolóiból azért őt is maga elé tudta idézni. Két ennél különbözőbb embert, mint Shizu és Akira talán nem hordott még hátán a föld. Shizu a tündöklő napfény, Akira az ezüstös holdsugár, Shizu a meleg nyári nap, Akira a mély, ugyanakkor balzsamos éjszaka, és Kounak mindkettőre szüksége volt, ám ahelyett, hogy megragadta volna az alkalmat, újrakezdte volna Akirával azoknak a tapasztalatoknak a birtokában, amit Shizuval sajátított el, nem tett semmit, ami pedig ezt motiválta a félelem, hogy két szék közül a pad alá esik.

- Jól belemásztál ebbe Kou – chan - szólalt meg végül. - Honnan veszed egyébként, hogy túl késő rendbe hozni a dolgokat? Hiszen még csak Izaya vallott, Akira nem válaszolt, még fordulhat a kocka.

- Nem - rázta meg a fejét Kou. - Ez most már velem száll a sírba. Izaya - kun meglépte, amit én nem mertem. Joga van hozzá, hogy úgy kapjon választ, hogy én nem befolyásolom Kirát sehogy. Életem legbölcsebb döntése volt, hogy mikor tanácsért fordult ma este hozzám, befogtam a számat.

- Megbuggyantál? - szisszent fel a szőkeség - Miféle indítékod van rá, hogy az ellenlábasodnak ekkora előnyt adj?

- Tartozom ennyivel Izaya – kunnek.

- Kou – chan megáll az eszem. Mióta játszol te ilyen tisztán, ha arról van szó, hogy elcsábíts valakit, főleg, ha az életed második igazija? Bezzeg, ha csak alkalmi kis kalandokról van szó nem nagyon érdekel, hogy kinek mivel tartozol, mert ha foglalkoznál vele nem átkozná számos megcsalt kedves a neved. Azt hiszed vak vagyok és süket? Ugyan te diszkréten hallgatsz a kis ügyeidről, de mostanában szárnyra kapott jó néhány pletyka a démonvilágban. Azt suttogják, valóságos ámokfutásba kezdtél, nem válogatsz, aki akar, jöhet, és nem arról vagy híres, hogy tapintatosan elküldöd az illetőt, ha esetleg kiderül, hogy nem a - hogy is mondják az emberek? - szinglik boldog életét éli. Ebből egyenesen következik, hogy páran beléd mártanák a kardjukat, ha tehetnék, mert hozzányúltál a tulajdonukhoz. És ez csak a démonvilág, mi lehet az emberekkel a helyzet, ott vajon hány elárult szerető szívét törhetted össze? Szóval most mi ez az Izaya - kun kedvéért visszavonulok duma?

- Az, hogy azok nem számítanak, nem jelentenek semmit, egy rakás idegen az összes. - csattant Kou, szinte már kiabált, Hikari nagyon régen nem látta ennyire feldúltnak barátját. Pont ezért nem is szólt közbe, egyszerűen hagyta, hogy kitörjön Kouból a fájdalom, hogy fogalmazzon meg mindent, ami a szívét nyomta - Nem is ismerem őket, nem tudok róluk semmit, mit szeretnek, mit utálnak, mi a kedvenc színük, mi a legszebb és a legrosszabb emlékük, az meg főleg nem érdekel várja- e őket otthon valaki, mert ahhoz a valakihez még annyira sincs közöm, mint az aktuális ágymelegítőmhöz. Nem vagyok szent Hikari, és eljött az a pont, amikor már annyira elviselhetetlen volt ez az egész, hogy kellett valami figyelemelterelés. Igen, kifordultam magamból, néha már nekem magamnak sincs fogalmam róla ki vagyok, változok, de elképzelni sem tudom, hogy ennek az útnak a végére kivé válok. Jó ideje élek már, öreg vagyok, illene tudnom magamról milyen eseményekre hogyan reagálok, el kellett volna jutom arra a szintre, hogy ne történjenek velem váratlan események, ehhez képest nézd meg hol tartok. Kira most dönteni fog, nekem pedig túl fontos ahhoz, hogy befolyásoljam, sőt valahol azt a kölyköt is megkedveltem annyira, hogy tekintettel legyek rá. És ha bekövetkezik a legrosszabb, ha igent mond Izayának két lehetőség van: elszakadok tőle végleg vagy mellette maradok, de mind a kettő fel fog emészteni, és egyszer eljön az a nap, hogy valaki olyan párját nyúlom le, aki nem csak akar megölni, de meg is teszi, mert nem fél a hatalmamtól, hisz jóval erősebb nálam. És, ha nemet mond, mit teszek? Valljak be mindent, lesz erőm kockáztatni, vagy maradok gyáva, de akkor számolok a lehetőséggel, hogy felbukkan egy második, esetleg egy harmadik, aki megmozdít Kirában valamit. - temette a kezébe az arcát Kou. Legszívesebben zokogni kezdett volna a tehetetlenségtől. Hikarinak is kemény munkájába került, hogy visszafojtsa a könnyeit, ugyanis fehérelfek hercegét talán még soha nem látta ennyire emberinek, mint abban a pillanatban.

- Kou - chan - érintette meg végül finoman Kousuke kezét a lány majd egy végtelen gyengéd mozdulattal elhúzta az arca elől és saját tenyerébe fogta. - Én nem tudok neked tanácsot adni, vagy pontosabban nem merek, nem érzem magam elég bölcsnek hozzá, épp ezért csak annyit mondok, hogy legyen elég minden napnak a maga baja, ne bánkódj előre a holnapon. A következő lépés ezek szerint Akira – kuné, addig tehetetlen vagy. Maradj itt éjszakára, elkészítem a vendégszobát és valami vacsorafélét is, mert ez a kis ropogtatnivaló nem tölti meg a hasadat.

- Hii-chan, köszönöm, hogy meghallgattál.

- Bár többet is adhatnék, de most ennyi telik tőlem.

- Ennyi pont elég nekem. Köszönök..mindent.